„Az elemzők egy része okkal hívta fel a figyelmet arra, hogy a miniszterelnök beszédének legfőbb üzenetei nem a racionális verbalitással leírható fogalmak, hanem a drámai képek mentén válnak igazán érthetővé. (A kép azért fontos, mert csak ez tehet képessé minket dolgaink elbeszélésére, s nélküle nincs cselekvés sem!) A képek közül néhány szokatlanul brutális volt. Leginkább talán az, amely szerint a holt tetem sodródik a folyón, az árral szemben úszni csak a nagy elszántságú és energiájú élők tudnak. És ez itt a bökkenő! A magyar társadalom egy minden energiáját összeszedni képes élőlény, vagy egy tehetetlenül sodródó tárgy? Hogy erre válasz születhessen, először újabb kérdést kell feltenni! Ha már legalább egy évszázada hagyjuk magunkat tehetetlen tetemként sodródni, akkor vajon mi volna éppen most az a különös ok, ami miatt egyszerre csak megállunk, visszafordulunk, és élőlényként kezdünk bátran az árral szemben úszni? A megújulás kizárólag akkor válik értelmezhetővé, ha végre elkezdjük nevükön nevezni a dolgokat. Ha szembesülni merünk azzal, hogy mikor és hogyan felejtettük el felismerni a fenyegető erőket. És akkor, ha lesz bátorságunk ezekkel szembeszállni. A magyarság már rég elveszítette e képességeket – pedig nélkülük nincs esélyünk a megmaradásra. Tehát nem megújulásra volna szükségünk, hanem régi képességeink visszaszerzésére.
Ezért aztán az alkotmányozás kapcsán sem »új« alkotmányról kellene beszélni. Hanem arról, hogy miként kellene a magyarságnak visszahelyeznie magát a Szent Korona szakrális, történelmi talapzatára. Erről azok a máig is »megnevezhetetlen« erők téptek le bennünket, amelyeknek megnevezhetetlensége jelzi a legjobban »megújulásunk« valóságos esélyeit. Mert lehet-e anélkül megújulásra biztatni egy végzetes helyzetben lévő közösséget, hogy rámutatnánk helyzetének valós okaira? Hihető-e komolyan, hogy a »háború a nemzet ellen« hipp-hopp megnyerhetővé válik anélkül, hogy be mernénk azonosítani, milyen fegyvereket használnak, és egyáltalán: »ki« az, aki ezt a háborút vívja – ellenünk?”