„Sokan mondják, hogy ez az egész csak elterelés, hogy a Fidesz tudatosan vonja el a figyelmet ezzel a gazdaságpolitikájáról, gumicsontot ad, amin rágódni lehet. Mások szerint ez nem paraván, hanem maga a politika: a média megregulázása tudatos szándék, a tiltakozások pedig mind előre kalkulálhatók voltak. Én nagyon másképp látom. Meg vagyok győződve arról, hogy sem ördögien okos elterelési szándék, sem a politikai cenzúra bevezetésének óhaja nem mozgatta a médiatörvény íróinak és megszavazóinak kezét. A döbbenet éppen ezért őszinte és valós: a Fidesz nem hitte volna, hogy ebből ekkora »baj« lehet, hiszen nem nagyon akart mást, mint kétharmados többségével élve »alkotni«, »rendet tenni« ezen a téren.
A probléma onnantól kezdődött, amikor világossá vált, hogy a homályosan megfogalmazott pontok (elsősorban az, hogy mikor, hogyan és miért lehet büntetést kiszabni) félreérthetők és elvileg politikai célokra is használhatók. Ha ekkor van belátás a Fideszben, komolyabb érdeksérelem nélkül módosítható lett volna a törvényjavaslat, megelőzve ezzel a nemzetközi tiltakozást, az egyre kellemetlenebb politikai klímát. Láthatóan voltak is olyanok, akik ebbe az irányba nyomták a pártot, de hiányzott ehhez az erő és különösen a korrekciós gyakorlat. Innentől már nem volt visszaút. Ráállt arra a pályára a kormány, ahonnan már csak szakadékba zuhanni lehet, de sérülésmentesen visszafordulni nem. Voltak még pontok, ahol valamennyire lehetett volna, például a köztársasági elnök komoly szolgálatot tehetett volna a Fidesznek, ha mer önállóan gondolkozni és dönteni, de éppen a sok éves gyakorlat, az egyszerre lépés rutinja akadályozta meg, hogy a kormány kijöhessen ebből a kényelmetlenül szűk zsákutcából.
Továbbra is állítom, hogy mindez »csak« politikai vakság és önsorsrontó politika, nem pedig a diktatúra építésének fontos állomása – ezért is vallom, hogy a szándékokra vonatkozó külföldi bírálatok egy része valóban túlzás, félreértés vagy pánikkeltés.”