„Beszéltek önnel őszintén mondjuk kormánypárti képviselők arról, hogy mit miért csinálnak?
Nem. L. Simon Lászlóval azért beszéltem többször kulturális ügyekben. Mivel ez őt is őszintén érdekli, sok mindenben tudtunk őszintén beszélni. Azt hiszem.
És nem mondta el, miért darálták le a Költségvetési Tanácsot, herélték ki az Alkotmánybíróságot, vagy miért akarják maguk alá gyűrni a médiát? Kiderült, mi mozgatja a Fideszt?
Ilyesmiről »kormánypártiakkal« nem beszélgetek. Valamimód röstellném ezeket megkérdezni tőlük – és látni, ahogyan zavarba jönnek. Magánemberi beszélgetések előfordulnak, a könyveimről például, többen is kérdeztek ezt-azt, igen barátságosan. Ahogy látom a fideszeseket, van az arcukon egy kissé szégyenkező cinikus mosoly: „ez van, és kész”. A parlamenti patkóban is: amikor felszólal valaki közülük, komolyan mondja, amit mond, és miután leül, megkönnyebbül. A többiek pedig somolyognak. Vagy nem figyelnek oda, és önmegerősítő módon tapsolnak. Önelégültnek, magabiztosnak tűnő attitűd, de ha jobban odafigyelsz, érzékeled a zavart. »Gyerekek most az van, amit mi akarunk«, mondják, és az van, amit akarnak – persze: pontosan kik is akarják? Nem biztos, hogy ők akarják, inkább velük akarják. (...)
Most, ha lehet ezt mondani, nincs éppen konjunktúrája a kedvességnek. A kétharmados hatalom részéről mindent lehet tapasztalni, csak nem kedvességet, gesztusokat, és nagyvonalúságot, ennek ellenére ez láthatóan bejön egy csomó választónak.
Ennél rosszabb a helyzet, sajnos fordítva van: a társadalom lelki, szellemi állapota olyan, amilyen, és ezt lovagolja meg a Fidesz. A legveszélyesebb, amit tenni lehet velünk, igazi nettó cinizmus. Nem elég, hogy ilyen – borzasztó – a helyzet, még rátesznek három-négy lapáttal. Rémisztő. A Jobbikról ne is beszéljünk.”