„A hétvége mégsem a jó idő örömével telt. Anna már szombat késő este sms-eket kapott az diszkótragédiáról. Onnan kezdve nem tudott, nem tudtunk szabadulni a témától. Persze, naponta látnak tragédiákat a tévében, de az más. Az messze van, az áldozatokat nem ismerik. A most tragikusan meghalt lányok Anna kortársai voltak. Ketten állítólag pár éve az ő jelenlegi iskolájába jártak. A buliban több ismerős is ott volt, osztálytársak idősebb testvérei, vagy éppen edzőpartnerek. A facebook beszámolói még közelebb hozták a tragédiát. A beszámolók, a kommentek személyesen átélhetővé tettek a borzalom perceit.
Nem vagyok pszichológus. Nem tudom, hogy tudományosan mi a legmegfelelőbb reakció. De az biztos segít, ha százszor, ezerszer átbeszéljük, hogy mi történt. Engedjük, bátorítjuk gyerekeinket, hogy hangosan beszéljék ki magukból félelmeiket, megdöbbenésüket! Nem baj, ha sok benne az érzelem, ez a gyásznak is része. Mi meg miközben próbálunk értelmes megjegyzéseket tenni, hálát adunk a sorsnak, hogy a mi gyerekeink nem voltak ott. A lányokat sajnáljuk, meggyászoljuk, szüleikért, rokonaikért meg majd’ meghasad a szívünk. Lehet-e pokolibb, mint elveszteni 16-17 éves gyerekeket?”