Forradalom után

„A Fidesz ezzel az új sajtószabályozással, a teljes média állami kontrolljával mintha azt a harcot szeretné elsöprő győzelemmel befejezni, amit húsz évvel ezelőtt az akkori sajtó, az akkori (MDF-es) kormánnyal szemben vívott, s amely harcban a Fidesz nem az akkori kormány mellett, hanem azzal szemben állt, mint a sajtó elsőszámú kedvence.  Akármit is állítanak a hivatalos magyarázatok, a két parlamenti ciklust meghaladó időre hivatalt kapott, s a miniszterelnök legbelső bizalmasai közé tartozó médiaügyi főregulátor önmagában bizonyítja a törvény elfogadása mögötti tényleges politikai szándékot, a jobboldali sajtó politikai gleichschaltungja után a teljes média feletti kontrollt megszerzését. Ez azonban aligha fog működni. Ez nem Kína, a magyarok pedig nem kínaiak, hanem Európa egyik legrenitensebb népe. De az is megtörténhet, hogy a média feletti politikai kontroll megszerzése helyett olyan bohózati jeleneteknek leszünk tanúi, mint amikor a hatósági eljárással a megregulázni szándékozott rádióállomás számára sok tízezer vagy még több új hallgatót szereztek.

A forradalmi kormány külpolitikai orientációkeresése a belpolitikai lépések logikus következménye. A Lajtán túl a Nyugathoz – „Európához” – való tartozás egyszerű ténykérdés, nálunk politikai program, nemzeti cél vagy éppen súlyos csalódások okozója. A Nyugatról alkotott kép tele van a rettenetesnek talált hazai viszonyokkal szemben felállított vágyképekkel, de az illúziókkal párhuzamosan él, s időnként hallatlanul megerősödik a nyugattal szembeni dac, ellenségesség, sőt valamiféle sértettség, amit jócskán táplál, hogy az ország minden keletről érkező pusztításnak ki volt téve, amelyektől a „Nyugat” nem védte meg. Az elmúlt húsz év politikai diskurzusában a baloldali kormányok vagy épp az ellenzékben levő baloldal a velük szemben felhozott érveket rendre az európaiságra, demokráciára, jogállamra, piacgazdaságra, meg a hasonló szép dolgokra hivatkozással bunkózták le. A legutóbbi nyolc év baloldali politikai teljesítménye pedig nem egészen indokolatlanul keltette sokakban azt az érzést, hogy ha az az európaiság, az a demokrácia, az a jogállam, s az a piacgazdaság, amit „ezek” művelnek, akkor köszönjük, de egyikből sem kérünk. A történelmi és az egészen közelmúltbeli előzmények magyarázzák, miért tetszik olyan sok honfitársunknak az odamondogatós, az EU-t és a világkapitalizmus intézményeit froclizó orbánista külpolitika.

Az oroszok és a kínaiak felé való tapogatózásnak más okai is vannak. Orbán Viktor már régóta azt keresi, hogyan szabadulhat meg a politikájának külső, általa nem alakítható korlátaitól. Az 1989-90-ben létrehozott alkotmányos berendezkedés fékek és egyensúlyok finom rendszerét építette fel, hazánk NATO-, majd pedig EU-tagsága jogilag is korlátozták a magyar kormány öntörvényűségét, az ország hatalmas külső finanszírozási szükségletei pedig a kormányzat gazdasági mozgásterének szabtak korlátokat. A kétharmados többség belföldön lényegében korlátlanná tették a miniszterelnök hatalmát, de a nemzetközi tőkepiacok akár naponta is mérlegre tették a magyar kormány tevékenységét, s ettől is meg akar szabadulni.

Orbán választói jelentős tömegeivel osztozik a nyugatellenes dacban . Gondolkodására láthatóan erős befolyást gyakoroltak azok a szerzők, akik az angol-amerikai kultúrájú világkapitalizmus helyett a sikeres kelet-ázsiai országok (Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea, stb.) példáját ajánlották követésre. Bogár László globalizáció- és nyugatellenes filippikái, Lovas István Amerika-ellenes éllel megfogalmazott lelkes beszámolói a tajvani és szingapúri közállapotokról és Matolcsy könyvszemléi a világkapitalizmus összeomlását próféciáló könyvekről nemcsak Orbán, hanem az egész jobboldal gondolkodását alakították.”