A médiatörvény után

„Az első probléma, vagy mítosz - szoros összefüggésben a fentiekkel - a törvény valós technológiai elmaradottságából eredő impotenciájával függ össze. Akik szerint a törvény egy része technikai okokból is végrehajthatatlan, azoknak számos dologban igazuk van, de oktalanság lenne elfelejtkeznünk arról, hogy az interneten innen és túl is van világ. A globális techno-kulturális hálózatok olyan segítséget jelentenek, nyilvánosságot kínálnak a hazai média számára, amelyről húsz éve, az alternatív médiumok korában csak álmodhattak azok, akik az államszocialista nyilvánosság megbontásán dolgoztak. Az internet fontos szerepet játszik a médiatörvény ellenében fenntartandó társadalmi nyilvánosság szerkezetében, de technológiai utópizmusnak tartom azokat az elképzeléseket, melyek szerint a megoldás a globális hálózatokon való létben, a más országokban lévő szervereken való működésben áll. Az amerikai Népszava által létrehozott Szabad Magyar Televízió adásai ennek a logikának felelnek meg: a budapesti stúdióban Andrassew Iván már most a (virtuális) emigrációról beszélt. Én viszont nem tenném meg a Fidesznek azt a szívességet, hogy ne érezzem magam otthon a saját hazámban, házamban. A globális technokulturális közeg virtuális terei nem a lokális kulturális identitások megszűnését, inkább azok újraértelmezését jelentik, ennek megfelelően az internet nélkülözhetetlen része a szólásszabadság infrastruktúrájának, de nyilvánossága nem kizárólagos, és nem helyettesíti, nem pótolja a nyomtatott sajtót, a televíziót és a rádiót. A globális és a lokális médiaterek közti politikai összefüggésrendszer egyetlen pillanatra sem független a technológiai megoldásoktól, s manapság annak vagyunk a tanúi, hogy ezek folyamatosan átjárják egymást, a területi és kulturális elkülönülés értelmetlen. A neminis regio, neminis religio valójában a kulturális sokszínűség, egymásrautaltságot, a folyamatos dialógusra kényszerítettséget ígéri. A globális hálózatoknak kulcsszerepük van a territoriális hatalmi monopólium megbontásában, a lokális kulturális kánonok újrastrukturálásának, demokratizálásának megfelelően - de szó sincsen a virtuális és neutrális globális médiatér kizárólagosságáról.

A második kérdés az, hogy a médiaiparba a közelmúltban, illetve most belépő nemzedékek számára milyen traumát okozott a törvény elfogadása, s okoz majd annak gyakorlata, használata. Azokról a médiamunkásokról, illetve egyetemi hallgatókról van szó, akiknek a sajtó- és a szólásszabadság egyrészt evidencia, másrészt mindennapi gyakorlatuk kerete volt. A kérdés az elmúlt húsz évben nem az volt, hogy van-e szólásszabadság, hanem az, hogy annak gyakorlása során milyen Szküllák és Kharübdiszek között kellett haladnia a médiamunkásoknak. Mindezek azonban tagadhatatlanul nyugatias problémák voltak. Míg az én nemzedékem rendszerváltás utáni nagy feladata abban állt, miként tanuljon meg olykor nem a sorok között, hanem a sorokban írni, addig a munkájukat a többpárti demokrácia, az olykor üres, sokszor nyomasztó és éthosz nélküli jogállam médiapiacán megkezdő nemzedékek számára ennek az evidenciának a mikéntje volt a kérdés. Azt hiszem, a médiatörvény megírása és bevezetése körüli számtalan, a társadalmi fantáziaszegénységre valló mozzanat között a fiatal médiamunkások nemzedékével kapcsolatos érzéketlenség egyike a legdrámaibb következményekkel járóknak. Aki az elmúlt hetekben például a konzervatív, jobboldali internetes újság és blog, a mandiner.hu cikkeit, illetve személyes megjegyzéseket nyomon követte, láthatta, hogy ez az identitásválság milyen komoly. E fiatal újságíróknak érthetetlen és indokolhatatlan, ami velük is történt, de úgy tűnik, hogy a tisztességes felháborodáson túl - érthető módon ugyan - semmiféle stratégiájuk nincs arra nézvést, hogyan cselekedjenek. Hosszú baloldali stagnálás után végre eljött a jobboldali alkotmányos forradalom, s pár hónappal később (!) már szakítaniuk kellene azzal párttal, amelytől az életük megváltozását várták, remélték. Ez nem könnyű feladat, de attól tartok, megúszhatatlan választások elé állít mindenkit jobb- és baloldalon egyaránt. Az elmúlt évtizedben az ország egyetemein megannyi, eltérő szokást, normát ismerő, követő médiaszak, -tanszék kezdte meg a működését. Egy dologban azonban konszenzus volt közöttük: a diákok szabadon követhetik jobb- vagy baloldali filozófiai normáikat, de egyetemi tanulmányaik lényege abban áll, hogy a nyilvánosságban dolgozva fenntartsák és őrizzék az alkotmányt. Az alkotmányos rend ugyanis csak az eltérő filozófiai normák szerint alakuló, plurális média folyamatos és kíméletlen kontrollja által válhat politikai gyakorlattá, különben az egész üres beszéd. Tény, hogy a kialakuló médiapiacra beérkező új nemzedékeknek is megadatott a hatalom feletti kontrollt jelentő írás felelősségének és eredményességének mámorító érzése. Hogyan képzelheti bárki, hogy akiknek ez magától értetődő volt, azok egy pillanatra is rábírhatók arra, hogy visszatérjenek egy olyan világba, amelyben az én nemzedékem nőtt fel, s amelyről ők csak olvashattak. Ha a Fidesz úgy képzeli, hogy a magyar médiaiparban dolgozó száz és száz médiamunkás egyszerűen tudomásul veszi, hogy visszatért a Kádár-korszak, így - Eörsi István hasonlatát idézve - a szart ismét kakinak kell nevezniük, akkor - attól tartok - olyan emberekkel veszik magukat körbe, akik nem élték át a szabad beszéd és írás etikai és esztétikai élményét.”