„A mostani zavargásokról sok elemzőnek az 1979-es iráni iszlám forradalom jutott eszébe. A párhuzam, pontosabban a két esemény megvonható közös tanulsága igaz is, meg nem is. Igaz, mert Reza Pahlavi sah bukása amerikai diplomáciai és titkosszolgálati csőd is volt egyúttal, és ami utána következett, arra aligha számítottak a Fehér Házban. Most Mubarak van soron: ha Amerika és a nyugati világ sorsára hagyja az egyiptomi elnököt és híveit, a fundamentalisták megerősödését segíti elő (Mindenesetre, ha igaz a WikiLeaks értesülése, és Washington több millió dollárral támogatta Mubarak ellenzékét, akkor az csak két dolgot jelenthet: az amerikaiaknak vagy nincs valódi befolyásuk az egyiptomi eseményekre, vagy kívánatosnak tartják a változást, és pénzzel, politikai pártfogással nagyon is részt vesznek az elnök megbuktatásában).
Egyiptom ugyanakkor nem Irán. Földrajzi helyzete, politikai súlya, az iszlámban betöltött szerepe miatt a síita államnál jóval fontosabb világpolitikai szereplő. Ha Egyiptomban holnap a tömegek vennék át a hatalmat, mint egykoron Teheránban, annak beláthatatlan következményei lennének a világpolitikára és világkereskedelemre. Más szóval: nem az a kérdés, hogy a fáraó jó vagy rossz, Egyiptomnak egyszerűen fáraóra van szüksége. Halkan teszem hozzá, nekünk, európaiaknak is fontos a szilárd kairói központi hatalom, hacsak nem akarjuk lelakatolva látni a Szuezi-csatorna bejáratát, és nem szurkolunk egy minden eddiginél véresebb, akár nukleáris erővel is megtámogatott (Izraelnek több száz atombombája is lehet!) zsidó–arab háborúért.
Szinte bizonyos, hogy Mubarak néhány hónap múlva végleg távozik a hatalomból, ha nem, akkor elhúzódó polgárháborúra kell berendezkedni az országban. De ha megy is, egyáltalán nem vehetünk mérget rá, hogy szeptemberben a fia követi majd az államelnöki székben. Valamilyen közbülső megoldás jöhet szóba, és könnyen meglehet, hogy az utcai indulatok csillapodásával méltányos politikai megoldásra jutnak az érintettek.”