Tangó

„Totális egypárti uralomról beszélni nevetséges, főként akkor, amikor az elmúlt nyolc évben az MSZP–SZDSZ-kormány rendőr- és sajtóterrorja túllépett a parlamentáris demokrácián. Akkor a most aggodalmaskodó közírók, újságírók merre voltak? Tiltakoztak-e? Cinkosan hallgattak, félretájékoztattak, magyarázkodtak. Kérdéseket kellene most feltenniük önmaguknak: a nép, a választók többsége miért fordult el tőlük, és miért lett ennek a pártszövetségnek ekkora befolyása? Talán nem kellene egymást ennyire hergelni, fanatizálni. Ugye attól félnek a nagy kommunikátorok, hogy végük lesz a húsz éve tartó előjo­goknak? De hát ez így természetes. Mert nekünk, a valódi rendszerváltást igenlő újságíróknak évekig azt hazudták, hogy szabad verseny van, piaci körülmények között a lapok piaci bevételekből tartják el magukat. Persze hamar kiderült, hogy a hirdetések csaknem száz százaléka a balliberális médiumokhoz vándorolt. Így könnyű volt páváskodni és arról prédikálni, hogy a balfelen vannak a szakemberek, a szakik. (...)

Tudom, a szélsőliberális, a Kádár-rendszerben gyökerező baloldali kollégák egy új médiaháború kitörésében reménykednek, de ez nem fog összejönni. A befogadó oldalt már nem annyira hevíti fel egyes újságírók, közírók vagy politikusokból átvedlett mediátorok magánfájdalma. Abban az újságírói kritikában viszont van igazság – és ez aggályos is –, hogy túlságosan is túlterjeszkedne hatalmi pozíciójával az új Médiatanács. Különösen a jogsértés esetén kiszabható, napilapnál huszonöt-, hetilapnál tízmillió forintos bírság túlzás. Ezek a büntetési tételek megbéníthatnak, ellehetetleníthetnek egy szerkesztőséget, ami a szólás- és sajtószabadságot veszélyeztetheti.”