„Nem vitatom, szép dolog is lehet a feltétlen lojalitás, arról nem is beszélve, hogy bizonyos korokban kifejezetten kifizetődő. Mégis úgy érzem, hogy ez az elnöki szerep két ponton kifejezetten ártalmas: nem használ az intézménynek, és nem tesz jót személyesen Schmitt Pálnak sem. Az elsőt könnyebb észrevenni: amióta a kormányt mindenben támogató-kiszolgáló mentalitás költözött a hivatalba, az elnöki intézmény súlytalan, érdektelen lett. Az, hogy Schmitt Pál szava nem számít – hiszen mindenben ugyanazt mondja, mint ajánlója -, tulajdonképpen megkerülhetővé és feleslegessé tette az intézményt. Lényegtelenné vált a törvények elnöki felülvizsgálata, tét nélkülivé minden elnöki megszólalás, cselekedet.
S hogy miért nem tesz jót Schmitt Pálnak? Kicsit messzebbről kezdem a választ. Amikor 2004 augusztusában Medgyessy Péter a lemondás határára került, Tölgyessy Péterrel együtt váratlanul meghívást kaptam egy személyes beszélgetésre a kormányfőtől. Miniszterelnökké történő megválasztása óta akkor találkoztam először a politikussal (akinek tehát – minden ellenkező híresztelés ellenére - nem voltam a tanácsadója), és talán az egyik legerősebb, legtanulságosabb, legtöbbször eszembe jutó benyomást akkor, abban az egy órában szereztem a magyar politikáról. A négyszemközti beszélgetés minden részletét nem lenne illendő nyilvánosságra hoznom, legyen elég annyi, hogy a kormányfő a konstruktív bizalmatlansági indítvány működéséről kérdezett, a „gyors és biztonságos” távozást lehetővé tevő megoldás politikai következményei érdekelték. Akkor azt mondtam Medgyessynek, amit most Schmitt Pálnak is mondanék: ami ma jó ötletnek, komoly segítségnek tűnik, holnapra tankönyvekbe kerül, és nevetséges, szánalmas példa lesz – még azok is lesajnálóan beszélnek majd róla, akiknek egykor hasznára volt. Hát, ezért…”