Mi, épeszű polgárok

„Fel lehet emlegetni, hogy a mai szocialista frakció tagjai huszon-harminc évekkel ezelőtt milyen pozíciókat töltöttek be abban az államszocialista rendszerben vagy puha diktatúrában, amely a tájékoztatás és a nyilvánosság működését is a saját téveszméinek rendelte alá, és ezt az alárendelt pozíciót állami eszközökkel is kikényszerítette. Fel lehet emlegetni, csak nem érdemes. Abban a rendszerben ők „puha” cenzorok voltak. Nemcsak tiltottak, de tűrtek is, és persze támogattak. Abban a rendszerben Nyitrai Zsolt mai pártja, illetve pártjának akkoriban még csak alakuló magva a szabadságjogok harcosa volt, ide értve a szólás- és sajtószabadságot is. De mit mondjunk ma arról a Nyitrai Zsolt-féle pártról, amely épp most hozott létre olyan intézményrendszert és szabályozást, amely hasonló brutalitással készül a média (azaz a nyilvánosság) ugyancsak politikai célú megrendszabályozására, mint egykori puhadiktatúrás elődje – csak éppen ő a demokrácia körülményei között teszi ugyanezt? Azt talán mégsem mondhatjuk, hogy huszon-harminc évekkel ezelőtt viszont még harcoltak a nyilvánosság szabadságáért, tehát a fényes múlt legitimálja mai sötét törekvéseiket! És ha ez nem érv, akkor az sem érv, hogy a szocialisták egykori sötét múltja illegitimmé teszi minden olyan mai követelésüket, amely a sajtószabadság védelmére irányul.(...)

Minden jogos ellenérzés dacára, és minden művileg gerjesztett indulat ellenére is be kellene fejeznünk a múltban élést. Nekünk, épeszű polgároknak. Csináljanak és beszéljenek a jobboldali pártok, illetve pártos híveik és kiszolgálóik, amit akarnak, mérjenek csak nyugodtan mai magatartásokat a múlton, rólunk ennek le kell peregnie! Mintha el sem hangzott volna. Mert tudunk két dolgot. Egyrészt tudjuk azt, hogy rettenetesen sokféle – indokolható – okból hunyászkodhatott meg az ember a puha diktatúrában. És hogy rettenetesen sokféle magatartással fejezhette ki az egyet nem értését is. És sokféle magatartással tágíthatta akkor is, ott is a saját és mások mozgásterét (lásd erről Bauer Tamás írását). Másrészt azt is tudjuk, hogy ha egy ember életútját ilyen drasztikus feltételváltozás szeli ketté, mint amilyen Magyarországon 1989-90-ben végbement, az egyes ember magatartása is csak azon mérhető, hogy mit kezdett önmagával az elnyert szabadság körülményei között. A puha diktatúrában természetesen nemcsak a magatartások nem voltak azonosak, a felelősségek sem voltak azok. De húsz évvel a rendszerváltás után nem lehet ez a mérce. Csak az lehet a mérce, hogy mivé lett, hol tart ma az az ember, aki mindkét rendszert megélte. Érdektelen tehát, milyen pozíciót foglaltak el a kései Kádár-rendszerben a mai szocialista frakció tagjai. Nekik arról kell számot adniuk, hogy a rendszerváltás után képesek voltak-e demokrataként ténykedni és gondolkozni: tiszteletben tartották-e a hatalommegosztás elvét és a szabadságjogokat, érvényesnek ismerték-e el magukra és másokra nézve a törvények uralmát, módszereikben törekedtek-e a konszenzusos demokrácia érvényesítésére, politikájukat lehetőség szerint a nyíltság, átláthatóság, ellenőrizhetőség jellemezte-e, visszaéltek-e a hatalmukkal, vagy tartózkodtak ettől, mit akartak kezdeni az országgal, mit tettek a polgárosításáért, folytatták-e a kis árulások-nagy háttéralkuk politikáját vagy letettek róla, és így tovább. Ha elfogadjuk a Fidesz egyetlen szempontú, régóta harsányan képviselt harci álláspontját, hogy minden mai szocialista pusztán a diktatúra tovább élő képviselője, nem tudunk értelmes bírálatot mondani a mai szocialista pártról. Ha nem tudjuk értelmesen és érvényesen bírálni a mai szocialista pártot, a rosszabbfajta erőinek szolgáltatjuk ki őt, magunkat pedig a Fidesz évtizedes agymosásának rendeljük alá.”