„Nem gondolom azt a paradigmát igaznak, hogy a nemzetek pusztán modern képződmények, amik nem voltak a reformkor előtt, és majd meg is szűnnek, sőt szűnjenek is meg, mert csak a baj van velük. Nem azért nem hiszem ezt, mert oly bunkó volnék, hanem mert egyrészt konkrétan nem igaz, másrészt elhiszem a Bibliának, a Teremtés könyvétől az Apokalipszisig (s itt sorolhatnám feszt a locusokat), hogy a nemzetek Isten történelmet formáló gondviselésének eszközei, ekképpen – rendeltetésükre, nem az aktuális állapotukra nézve – szerves, élő közösségek. Ahogy minden emberrel, minden családdal, úgy minden nemzettel is van terve Istennek. Én úgy hiszem, ez jó terv. Végső soron. Ha olykor – örökkévalóságnak tűnő ideig ugyan, mégis átmenetileg – rossznak látszik is.
A nemzet nyelvközösség, kulturális közösség, sorsközösség. Ami engem illet, nem vagyok épp egy árjamagyar, de azt hiszem, magyarnak lenni nem vér-, hanem szívkérdés. Borzasztóan undorodom az ifj. Hegedüs Lóránt-típusú, keresztyénnek hazudott magyarkodástól. Ugyanakkor ragaszkodom Istenhez, aki jókedvéből magyarnak teremtett, ezért ragaszkodom a magyarságomhoz. És ezért volt számomra is szörnyű az a december ötödike.”