Csendet, Kovácskáim!

„A tiltás méltóságot ad. Így fordulhatott elő, hogy tizen-huszonéves suhancok egy rendszer lényegét tudták megfogalmazni pár odavetett sorban. A hatalom komolyan vette őket, hát ők is komollyá váltak. Önmaguk szemében is. A falakon – bármilyen falon, akár rossz, akár jó szándékú korlátozásról van szó – mindig csak a kevesek, a kiválasztottak juthatnak át. Akikben vagy megvan a szufla, a fejet falba verő elszántság, vagy a forma és a technika bravúros ismerete. De bárkit átengedni, akárhogy, akármivel? Az maga a szellem halála. Még azt is tönkreteszi, aki a korlát vesztét akarja, s a falon túlra áhítozik. Szóval a korlátozás, a cenzúra – kimondom a szót – bizonyos formája mind a hatalmon lévőknek, mind az ellene hőbörgőknek elemi érdeke.

I. Ferenc József uralkodása alatt minden sajtóorgánumnak a megalakuláskor egy bizonyos összeget letétbe kellett helyeznie a Magyar Királyi Kincstárba, hogyha valaki beperelte őket rágalmazásért, vagy a cenzúra úgy döntött, akkor abból vontak el, és nem volt probléma a behajtással. S ha a pénzből elvontak, a szóban forgó sajtóorgánumnak azonnal pótolnia kellett a hiányt, különben megszüntették. Így érték el, hogy ne lehessen csak úgy akármit írogatni. Ez az egyetlen hiányossága az új sajtótörvénynek. Ez az egy. Ezt még pótolni kéne. Hogy a Kovács László – és üljön akár a parlament széksoraiban, vagy álljon az üvegvisszaváltó kis ablaka mögött – ne nyithassa ki a száját olyan könnyedén.”