„Törökországhoz sok téves képzet és még több illúzió tapad. Ezek sorában az első, hogy az ország félig európai, félig ázsiai, s hogy mindkét kultúrkör politikai, történeti hagyományrendszerét hordozza. Alighanem közelebb állunk azonban az igazsághoz, ha kijelentjük: Törökország csak annyiban európai, amennyiben területének egy piciny darabja ezen a kontinensen fekszik…. Vagyis európai formák és ankarai díszletek között mégiscsak ízig-vérig muszlim, ázsiai állam Törökország, oda köti berendezkedése, kulturális, civilizációs szokásrendszere, vallása.
Ezzel együtt Törökországnak pontosan annyi joga van az unió hoz, mint mondjuk Marokkónak vagy Izraelnek. Ha Ankara belép a klubba, nekik is benn a helyük. Sőt nemcsak nekik, de az egész mediterráneumnak, Szíriától Algériáig. Vagy mindenki, vagy senki. Ahogy azonban elnézem, jelenleg inkább senki. Az amerikai és brit álláspontot Európa mereven elutasítja, a török uniós tagságra tehát inkább ne fogadjunk nagy tétben. A német Guido Westerwelle európai tízmilliók nevében beszélt, amikor azt mondta, hogy Törökországnak helye van Európában, de nem feltétlenül az Európai Unióban.
Ugyanakkor a törököket is meg kell értenünk. Nekik az uniós tagság nagy gazdasági lehetőség, sőt egyfajta szükségszerűség. Nem ők tehetnek arról, hogy a liberális Európa egy rossz pillanatban tagjelöltnek fogadta őket. Mert kizárólag a különböző etnomazochista nyavalyáktól terhelt európaiság számlájára írhatjuk, hogy Törökország csatlakozása annak idején egyáltalán felmerülhetett. Tegyük a szívünkre a kezünket, és nézzünk a térképre: mi itt vagyunk, ők pedig ott, reménytelen messzeségben. Egészen mások vagyunk, és ennek semmi köze testvéri érzéshez, nyelvrokonsághoz, kunokhoz, kipcsákokhoz.”