„- Az első kormányszóvivői tájékoztatón azt mondta, azért vállalta el a tisztséget, mert egy hatalmas támogatottságú kabinet szóvivője lehet. Milyen ezekben a napokban - amikor egyre hangosabb kritikák érkeznek - az Orbán-kormány szóvivőjének lenni?
- Amikor kormányszóvivő lettem, én magam sem tudtam pontosan, hogy mivel jár ez a poszt. Most, így 5 hónap elteltével, viccesen mondhatnám, hogy van valami elképzelésem, hogy mi is a dolgom. Ez egy olyan típusú munka, amit mindenki egy kicsit a saját személyiségéhez formálva végez. Most is azt érzem, azok a célkitűzések, amik a kormányalakítás környékén elhangzottak, egy irányba mutatnak azzal, amit a társadalom szeretne. A kormány támogatottsága változatlan, az pedig természetes, hogy vannak kritikák és nagyon hangos hangok. De attól, hogy valaki hangos, nem biztos, hogy igaza van. Én továbbra is azt érzem, hogy annak a kormánynak vagyok a szóvivője, amely 10 millió embert szeretne kiszolgálni, a szó legjobb értelmében. (...)
- Mondta, hogy nem volt még az Orbán-kormánynak olyan intézkedése, amivel ne értett volna egyet. Mi volt a személyes kedvence? A szabad pálinkafőzés esetleg?
- Nem, a sajtótájékoztatón meg kellett kóstolni a pálinkát, amit én egyszerűen nem bírok meginni, többen mondták is viccesen, hogy lebuktam, nem kellett volna olyan fintort vágni utána. Egyébként több olyan intézkedés van, amiről látom, hogy sokakon tud segíteni. Amiről eddig kevesebb szó esett, de szerintem nagyon fontos, hogy aki részmunkaidőben foglalkoztat nőket, az a jövőben 27 helyett 20 százalék járulékot fizet. Eddig Magyarországon részmunkaidőről beszélni gyakorlatilag olyan volt, mintha az ufókról meséltünk volna; mindenki hallott róla, de még senki sem látta. Óriási segítség, ha a kisgyerekes anyukák részmunkaidőben dolgozhatnak. (...)
- Képekről is szörnyű látvány volt az árvíz, majd az iszapkatasztrófa sújtotta térség. Milyen volt ott?
- Ezek azok a dolgok, amelyeket, ha az ember odamegy, és látja, akkor nem lehet kommunikációs vagy politikai panelek szintjén kezelni. A helyszínen olyan borzalmakat láttam - mint például annak a kisbabának a babahordozóját, akit elvitt az iszap -, amelyekből nem tudtam magam kivonni sem érzelmileg, sem emberileg, sem nőként, sem pedig anyaként. Ezekről a dolgokról akkor is beszélnem kellett volna, ha nem megyek oda, így viszont még közelebbi valósággá vált.”
