„Nem hiszem el, hogy az Orbán-kormány nem mérte föl: az Európai Unió nem engedhet meg magának egy újabb Görögországot. Nem hiszem el, hogy Orbánék (Kósa és Szijjártó) azt gondolták: ők mégis kész helyzet elé állíthatják Merkelt és Strauss-Kahnt, rákenve minden hibát és bűnt Bajnaira, Gyurcsányra és a szocialistákra, holott a görög csődöt idéző nyilatkozataikkal ők idézték elő a forint zuhanását. Nem hiszem el, hogy ehhez képest fél év múlva maga Orbán jelenti ki a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak: Európának kalapot kéne emelnie Magyarország előtt, amiért két, egymást követő kormány olyan drasztikus kiadáscsökkentő lépéseket tett meg, mint a 13-ik havi nyugdíj elvétele, vagy a nyugdíjkorhatár jelentős fölemelése. Ő persze nem nevezi meg a két kormányt, de az csakis a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány lehetett, mert az ő kormánya semmilyen kiadást nem csökkentett, legföljebb a bevételeket növelte. És nem hiszem el, hogy itthon elmarad a nyilvános bocsánatkérés, emiatt pedig nincs fölháborodás. (...)
Azt meg végképp nem hiszem el, hogy a magyar társadalom burkolt és a leghatékonyabb magyar gazdasági szereplők nyílt megkopasztásának célja egy olyan gazdaságpolitika megvalósítása, amely a jómódúak fogyasztásának bővítésétől reméli a gazdaság föllendülését. Holott éppen ez, a 2000-től elindított és 2006-ig folytatott belső fogyasztásélénkítés vezetett a megszorításokhoz, az eladósodáshoz, a versenyképesség romlásához, miközben nem hozott a korábbinál gyorsabb növekedést. És nem hiszem el, hogy ennek a (valószínű) gazdasági összeomláshoz vezető útnak a kikövezéséhez néhány hét vagy hónap alatt még az alkotmányos rendszert, a korábbi jogállamot is szét lehet verni, megrendszabályozva közben a médiát is. Ha valaki nem hinne a saját szemének, olvassa el a Költségvetési Tanács jobboldallal szimpatizáló elnökének, Kopits Györgynek és a Fidesz egykori köztársasági elnökének, Sólyom Lászlónak a súlyos figyelmeztetéseit. Biztos nem szívesen mondják, amit mondanak, de megteszik.”