„Sokan a közjót teszik a mércévé. Ha a köz javát keressük, jobb társadalomban fogunk élni: kevesebb lesz a fájdalom, több lesz a boldogság. De hát a közjó volt az a cél, amelynek érdekében egyének tízmillióit áldozta fel a kommunista ideológia! A közjó prioritásából az következett, hogy sok lett a fájdalom, kevés a boldogság. Akkor tehát inkább az egyén boldogsága a fő cél? Melyik egyéné? És ha az egyik egyén akkor boldog, ha megeheti embertársát? Vagy a jó mindkét egyén boldogsága egyszerre? A beleegyezés és közös érdek a jó normája? De mi van a megcsalt feleséggel vagy férjjel, aki nem egyezett bele társa szeretővel átélt boldogságába, viszont lelkében viseli annak fájdalmát? És mi van azokkal, akik nem tudják még felmérni a saját érdekeiket? Ezzel el is érkeztünk a materialista etika tabujához, a gyermekhez. Ahhoz a kicsiny felebarátunkhoz, aki nem képes az érett beleegyezésre, ezért fokozottan védendő.
Gondoljuk mi.
Jelenleg a pedofília az a határátlépés, amit a nyugati társadalmi közmegegyezés egyöntetűen elítél, az összes többi bűn elleni haragot erre az egy bűnre öntve ki. Csakhogy ugyanez a közmegegyezés a magzati életet már nem védi, rámutatva az abszolút erkölcsi imperatívusz hiányára. Újra kérdezem: ha nem a Legfőbb Jóból vezetjük le az erkölcsi parancsokat, mi a mérce? Miért legyen egyáltalán mérce? Ami a pókok és sáskák esetében megengedhető, az miért ne lenne megengedhető az emberek között? Ha nem ítéljük el az imádkozó sáskát, miért ítéljük el a kannibált? És egyáltalán, mit jelent az a szó, hogy megengedhető, ha nincs, aki megengedne vagy megtiltana?”