„Washingtoni tudósítóként élhettem át a két éven át tartó és elnökbukással záruló Watergate-botrányt, amely ugyancsak arról szólt, hogy a kormány feje túlteszi magát a jogrendszeren. S ezt bizony leginkább az akkori három nagy tévétársaság műsoraiból, esti híradójából követhettem, az amerikaiak tízmillióival együtt. (...) Ilyen tájékoztatás mellett nem volt csoda, hogy amikor az elnök önkényesen kirúgta az utána nyomozó különleges ügyészt, tiltakozó táviratok, telefonok százezrei (!) árasztották el már aznap este a Fehér Házat. Merthogy a nép tudott a dologról. S beavatását a saját legfőbb ügyeibe a tévék elemi kötelességüknek tekintették, mi úgy mondanánk: közszolgálatnak. Pedig az ABC, a CBS és az NBC tévétársaság szintén kereskedelmi.
Manapság mindannyian keressük a - riasztónak remélt - külvilági modelleket. Kétségtelen, hogy a tömegek tájékoztatását így vagy úgy a saját kezében tartó (sőt részben birtokló) Berlusconi vagy Putyin példája vonzó lehet Orbán számára, de nekem gyakran jut eszembe Milosevics, aki azzal nyert több szerbiai választást is a kilencvenes években, hogy ő is rátelepedett a belgrádi tévékre: a fővárosban, más városokban tüntethettek ellenzékiek, ám a vidéki lakosság azt látta, amit ő látni engedett, s ez is túl sokáig volt elég a többséghez.”