Eurofalanszter

„A »fasiszta« flamandok szakadársága két szempontból nyilvánult meg: egyfelől természetes módon gravitálnak nyelvrokonaikhoz, főként, hogy a modern korban a vallonokkal való felekezeti egységüket felülírja a határ túloldalán élő hollandokkal ápolt nyelvi közösség; másfelől a francia típusú szocialista jóléti állam egyoldalú mechanizmusaival elégedetlen gazdagabb flamandok a posztindusztriális gazdaság beköszöntésekor végleg megelégelték a vallon vidék »eltartására« kötelező központi transzferpolitikát. Belgium azonban nem szűnik meg. A kelta semlegesség gyengécske védelmébe húzódó belga »egység« természetes terepe lett a konfliktusok megsemmisítésében, a politika elosztássá és adminisztrálássá süllyesztésében, az eszmék technológiára cserélésében érdekelt Európai Unió laboratóriumának. Ennek transzparens, szintetikus lombikjaiban forrt ki a hidegháború után - a korábbi Szén- és Acélközösség nemzetállami szuverenitást tisztelő rendjét felváltó - kohézión, egyneműsítésen és a bürokrácia politikai aktorrá tételén alapuló rendszer.

Nehéz megmagyarázni, hogy a '90-es évek elején - amikor véglegessé vált, hogy az EU a mai formájára fog hasonlítani - a különben éles vitában álló Fukuyama és Huntington miért látott egyaránt fantáziát a kontinens jogszabályokon, konformitást erősítő elveken nyugvó egységesítésében? Fukuyama a »történelem végét« európai mintára megtestesítő intézményrendszerként üdvözölte az EU-t - amely egyébként alig vett tudomást arról, hogy a Balkánon a történelem legrosszabb verziója zajlik ekkoriban! -; a »civilizációk harcát« leíró Huntington viszont olyan szuperhatalom felemelkedésére gondolt Brüsszelre pillantva, amely az atlanti civilizáció nyugati pilléréhez képest békésebben, a nemzetközi konfliktusokat demokratikus-konstitucionális módon megoldva működik. Egyiküknek sem lett igaza: a történelem nem ért véget, sőt 2001 óta látványosan újrakezdődött, míg az EU működési mechanizmusa nem vált a világ problémáira releváns megoldást kínáló univerzális modellé.”