„Kis gondolkodás után belátható, hogy legyen bármilyen erős is az aktuális kormánytöbbség, az évtizedekkel későbbi nyugellátással kapcsolatosan tett kijelentései mégis csak kevéssé vehetőek komolyan. Az is, amelyik magabiztosan ígéri, hogy megéri visszalépni az állami rendszerbe, s egyéni előtakarékosság és öngondoskodás nélkül, tíz, húsz vagy akár harminc év múlva is lesz elég pénze az államháztartásnak a bőkezű nyugdíjszolgáltatásokra. De az is, ami fenyegetéseket fogalmaz meg az ugyancsak évtizedekkel későbbi nyugellátás megvonására, miközben nehéz elképzelni, hogy a következő kormányok valamelyike ne azzal próbálná majd a jelenlegivel szemben a népszerűségét növelni, hogy ellentételezést nyújtson a pillanatnyilag kitartó, megtakarításaikhoz ragaszkodó és ezért esetleg kárt szenvedő pénztártagoknak.
A mai nap szóban megfogalmazott javaslat, azaz a magánpénztárban maradók azon állami nyugdíjának a megvonása, melyre jövedelmük utáni járulékbefizetések alapján egyébként jogosultak, vélhetően az alapjogok oly hosszú skáláját sértené, hogy könnyen lehet, a későbbi kormányokat valamely hazai vagy nemzetközi bírói fórum jóval megelőzheti. Az viszont nem kétséges, hogy ebben a kiélezett és tényszerűen fenyegetett helyzetben a döntését mindenkinek magának kell meghoznia, s bár a pénzügyi és jogi összefüggések jelen esetben egyszerűek és egyértelműek, a határidő viszont szűkös és bármely későbbi kormányzati vagy bírói döntés előtt lezárul, így a logika és észelvűség helyett sokak magatartását az indulatok, félelmek, érzelmi kötődések vagy egyszerűen csak a nemtörődömség fogja meghatározni.”