„Itt, a Kárpátok ölelésében 24 órás segélyszolgálat áll az EMBEREK rendelkezésére, érje őket bármikor, bárhol bármilyen sérelem, hátrány, balszerencse, szempillantás alatt megjelenik egy megkülönböztető jelzést használó politikus, illetve miket beszélek, dehogyis egy politikus: nagyon is több politikus, politikusok tucatjai, százai, ezrei akár. (...)
Bár, mint látjuk, a magyar verbális demokrácia lehető legszélesebb, pártokon, ideológiákon, idiotizmusokon, képzavarokon, nemzeti együttműködési rendszereken átívelő hiperkonszenzuális alapja, hogy az EMBEREKET semmilyen hátrány, trauma, veszteség vagy viszontagság nem érheti, sem kártyaadósság, sem durrdefekt, sem lovaglóizomhúzódás (és nem lehet meszsze az az idő, amikor törvény kötelezi az ultizókat, hogy az is nyerjen, aki bukott; a magyar államhoz hasonlóan sikeres labdarúgó-bajnokság fizessen bánatpénzt a vesztes csapatok drukkereinek), szóval erre, a még lenini mércével is progresszívnak nevezhető társadalmi berendezkedés nagyon határozott verbális valójára nem egészen hézagmentesen illeszkedik egy másik percepció, sőt, a szociálpszichológiai folyamatokat kevéssé ismerő, felületes szemlélő akár antagonisztikus ellentétre is gyanakodhat. Tudniillik a fenti ingyendínomdánomos, semmiért nem fizetős világképpel szemben igen erősen él egy olyan is, miszerint a hárommillió koldus országában megannyi kizsigerelt rabszolga görnyedez a közterhek súlya alatt, és tántorog éhségtől legyengülten, abban reménykedve, hogy elkerülheti a magántőke által fojtogatott állami betegségügy valamelyik kórháznak nevezett halálgyárát, és negyvenezer család megélhetése kerül naponta veszélybe, ha sürgősen nem kap állami milliárdokat valamelyik állat- vagy növényfajta, továbbá mindig a gazdagok járnak jól, az ő zsebükbe tömik a pénzt, amit egyébként már régen elloptak a kommunisták vagy a fasiszták, a kívánt rész törlendő.”
