A cigány-magyar együttélés kovász-emberei

„Húsz év telt el azzal, hogy nem beszélhetünk a dolgokról. Legalábbis egy szűk kör, a magát vélemény-, és értékformáló értelmiségként aposztrofáló néhányszáz fős „gondolkodó elit” szerint. Húsz éve vonják kétségbe tudományos fokozatok – és budai lakóingatlanok – büszke tulajdonosai mindazt, amit a plebs a kőkemény magyar valóságban megél, és hárítják sok esetben a felelősséget a médiára, meg az előítéletességre, mint a kirekesztésre és antiszemitizmusra többségük szerint igenis nyitott magyar társadalom egyik legjellemzőbb tulajdonságára.

A plebs, a hétköznapi emberek egyszerű csoportja nem ismeri Max Webert, Kantot, nem olvasott Aronsontól semmit sem. De húsz éve megéli, hogy nem beszélhet a cigányügyről. Nem lehet érdemi viták részese. Nem mondhatja el sehol a véleményét olyan helyeken, vagy olyan személyek által, akik, és amelyek igenis számítanának. Helyette marad a kocsmai cigányozás, marad az ily' módon felkorbácsolt indulat, maradnak a névtelenséget kínáló fórumok az interneten, ahol aztán túlzásokba is lehet esni. Akár a gazdasági ügyekkel foglalkozó hetilap portálján zajlik, akár valamelyik radikális, szélsőséges honlapon.

Ki kell mondani: jelen társadalmi és gazdasági helyzetben az erőltetett politikai korrektség luxus. Azoknak a sajátja, akiknek van idejük és van pénzük arra, hogy elméleti síkon dilemmázzanak azon, hogy a Horthy-korszak volt-e kirekesztőbb, vagy az, amelyik előttünk áll. Vagy, hogy ránézésre nem illik egy modern demokráciában megállapítani, hogy az állami gondozásban sok, vagy kevés a cigány gyermek, vagy, hogy milyen származású szülők vágták szájon a gyermeknek rossz érdemjegyet adó tanárnőt. Ezzel szemben a mindennapi ember látja, megéli, hogy mi veszi körül. De nem engedik beszélni róla. Pedig ott él benne, a részese, alakítja az életét, és ha továbbra sem engedjük beszélni őket a saját vélt/valós igazukról, akkor az még elkeseredettebbé teszi őket, teljesen bezárkózva, magukat érezve kirekesztve saját életükből.”