„A demokratikus jogállam alapértékei mellett elkötelezett értelmiség - politikai orientációjától függetlenül - dermedten figyeli, ahogyan a kormány egyenként belezi ki a jogállami intézményeket, számolja fel a fékek és ellensúlyok rendszerét. A helyzetértékelések döntő többségének fókuszában az alkotmányos intézmények lebontása, a jogállam alapjainak szétdúlása, a sikeres hatalomkoncentráció lépéseinek bemutatása áll, akaratlanul is azt a benyomást keltve, mintha mindez egy olyan erőtérben játszódna le, amelyben minden lépést egyetlen tényező - a kétharmados többséget szerzett kormányzó párt - határozna meg. Mintha a helyzet egyszerűen leírható volna egy gátlástalan, hataloméhes, populista politikai erő tombolásával. Mintha a Fideszt ehhez az elsöprő többséghez juttató politikai közösségnek semmiféle szerepe nem lenne abban, ahol tartunk és amerre megyünk. Mintha a baloldali és liberális értelmiség mind a mai napig nem lenne hajlandó szembenézni a magyar társadalom végtelenül lehangoló intellektuális, morális és mentális állapotával.
Mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy a Fidesz győzelméhez önmagában kevés lett volna a populista, demagóg párt gátlástalan és hazug retorikája. Pedig nyilvánvaló, hogy a második Orbán-kormány megalakulása óta zajló antidemokratikus fordulat a demokratikusnak tételezett politikai közösség hozzájárulása, felhatalmazása nélkül nem mehetett volna végbe. A választási győzelemhez nem csupán a Fidesz-KDNP-pártszövetséget hatalomra juttató 2 732 965 támogató szavazatra volt szükség, hanem arra is, hogy 2 861 926 polgártársunk ne menjen el szavazni. És legfőképpen arra, hogy összesen alig több mint másfél millió embernek, a választásra jogosultak alig egyötödének volt fontos, hogy április 11-én kinyilvánítsa a liberális demokrácia melletti elkötelezettségét, azt, hogy nem kér a bosszúvágytól átitatott, tekintélyelvű, antidemokratikus centrális politikai erőtér vagy a neonáci Jobbik politikájából. Mert bár tény, hogy a Fidesz konkrét program nélkül úgy nyerte meg a választásokat, hogy a választóknak fogalmuk sem lehetett arról, hogy milyen lépéseket kíván tenni a nyolc éve ígérgetett »nagy változások« megvalósítása érdekében, a párt demokrácia-felfogásáról azonban gyakorlatilag mindent lehetett tudni. Hiszen 1998-as első hatalomra kerülése, majd a nyolc ellenzékben töltött év során semmi mást nem deklarált olyan következetesen, mint a demokratikus intézmények iránti mélységes megvetését.
Györgyi Kálmán legfőbb ügyész - máig tisztázatlan körülmények közötti - lemondásra kényszerítése és a csonka médiakuratóriumok felállítása volt a kezdet, amely a demokratikus intézmények működőképességének blokkolásától a parlamenti munka szabotálásán keresztül a jogállammal szembeni erőszakos fellépésekkel való cinkos összekacsintásig terjedt. A választásokat megelőző időszakban pedig már nyíltan ki is mondta, hogy hatalomra kerülése után hozzálát a liberális demokrácia felszámolásához. Ha máshol nem, hát kötcsei beszédében ezt maga Orbán Viktor is egyértelművé tette. Hiszen mi mást jelent, mint a liberális demokrácia alapértékeivel való teljes szembefordulást a többség kisebbséggel szembeni intoleranciájának folyamatos hangsúlyozása, »a társadalmat újra és újra megosztó és szétziláló állandó értékviták felszámolásának«, a politikai pluralizmus ellehetetlenítésének és a »centrális politikai erőtér« évtizedekre történő bebetonozásának deklarált szándéka. Mi másra lehetett számítani a győztestől, amely politikai riválisait rendre »idegenszerűnek«, »hazaárulónak« »nemzetellenesnek« bélyegzi, és politikai leszámolással fenyegeti. Hogy mit fog tenni a Fidesz a kétharmados felhatalmazás birtokában, mindezt csak azok nem látták, akik nem akarták látni.”