Október 6.

2010. október 06. 09:07

A vesztőhelyre sáros út vitt/ és kikericsek kékjei./ Száz év, s meghaltam volna úgyis –/ vígasztalódott Vécsey.

2010. október 06. 09:07
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
 
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.
 
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
 
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
 
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
 
(Az ávó pincéjében, 1950. október 6.)
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 44 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
flora_
2010. október 06. 19:03
Azért azt biztos nem gondolod komolyan, hogy mondjuk a szabadságharc nem nemesi származású honvédjei nem tartották magukat magyarnak! Vagy mondjuk Petőfi, aki szintén nem volt nemes! A XIX. század első fele a modern nemzet megszületésének az ideje. Pont ez a lényeg, hogy a nemzet nem csak a nemességre vonatkoztatható fogalom! Bár én ilyen szép latin kifejezéseket nem tudok, mint te...
flora_
2010. október 06. 17:18
Nagyjából egyetértek veled, de József Attilával kapcsolatban az az általános tanácsom, hogy ne olvasd el az írók-költők belső monológ jellegű naplóit, írásait, mert soha többé nem lesz kedved olvasni őket. Lásd, amit említettél, ezen kívül mondjuk Csáth Géza és Móricz naplói írásai jutnak eszembe. Kizárod magad valami jóból, ha ezt a tanácsoz nem fogadod meg!
MacPhisto
2010. október 06. 12:05
Faludy zseni volt, leszarom milyen szobrot döntött le.
tevevanegypupu
2010. október 06. 10:16
Nagyon szep, nagyon szivhez szolo.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!