„A magyar otthon szülők – és erről persze marginalizált, félig legális státuszuk is tehet, de mindenre azért nem mentség – igen különös bagázs. Sokan nincsenek, 2009-ben mindössze 143 tervezett otthon szülésre került sor az országban, hangosnak viszont eléggé hangosak. Kívülről figyelve a kötelező oltást is gyanúsnak tartók, az unatkozó budai úrilányok, a gyerekeiknek kreatív neveket adók, az alternatív oktatási módszerekben hívők, a jurtában élők és Palya Bea különös keverékének tűnnek, de persze lehet, hogy van számtalan, szabályt erősítő kivétel is.
Vezetőjük, Geréb Ágnes az ügy mellett nem elkötelezett külső szemlélők számára legalábbis fura, ha nem egyenesen ijesztő jelenség. A híres fotó, amelyen egy óvodás korú kisgyermek orra alá tart egy méhlepényt, szintén nem tett sok jót az ügynek. Mint ahogy az sem, hogy követői olyan vak lelkesedéssel istenítik a vezért, ahogy azt tényleg csak szektákban szokás. És az is elég nehezen szerethetővé teszi az ügyet, hogy a hívők bármennyire is az ellenkezőjét állítják, rendkívül egoista módon a saját boldogságuk érdekében választják az otthon szülést. Egy csecsemőnek ugyanis teljesen mindegy, hol születik meg egészségesen – ami neki is fontos, az csak később következik. (...)
Mert a legidegesítőbb ebből az egész Geréb-ügyből bizony az, hogy a tömegnek ilyen lelkesedéssel nem őt kellene szidnia, a rendőrségnek és a bíróságnak pedig nem vele kellene foglalkoznia, hanem az ezerszer többek életét meghatározó magyar kórházakkal és orvosokkal.
Nincs a magyar államnak egyetlen csápja sem, amely úgy tudna megalázni felnőtt embereket, mint a magyar egészségügy. Ilyenkor természetesen mindig azzal kell kezdeni, hogy bizony számtalan orvos és nővér van, aki megalázóan alacsony fizetésért cserébe ment napról napra emberéleteket, és még kedves szava is van a pácienshez. Ettől függetlenül viszont még tény, hogy nincs ember ebben az országban, akinek ne lenne legalább egy orvosi témájú rémtörténete.”
