Az emlékezet leépülése

„A disztingválást a Kádár-rendszerrel kapcsolatban is érdemes elvégezni. E korszakot aszerint méltányos megítélni, hogy a szovjet megszállás geopolitikai kényszeren belül, más megszállt országokhoz képest milyen eredményeket tudott felmutatni. Minden idevonatkozó kutatás szerint így érzi ezt a magyar társadalom többsége is. Tragikomikus lenne, ha az »elmúlt húsz év« kisiklásait kritizáló jobboldal többet profitálna a Kádár-rendszer iránti nosztalgiából, mint az annak emlékét kínos erőlködéssel megtagadó szocialisták. Ügyetlennek érzem azt a balliberális erőlködést is, amely megpróbálja összemosni Orbán Viktort és Kádár Jánost. Orbán nem követte el azokat a bűnöket, amelyeket uralma elején Kádár, s egyelőre nem is hajtotta végre azt a konszolidációt, amely 1956 novemberének abszolút mélypontjáról a hatvanas évek fellendülésébe vezette a nemzetet. Az összehasonlítás így mindkettejük szempontjából igazságtalan. Húsz év távlatából a baloldali értelmiségnek végre el kellene szánnia magát az 1945 után eltelt négy évized tisztességes értékelésére. Ez aligha lehet negatívabb, mint a korszakot megélt baloldali millióknak – és azok leszármazottainak – kollektív emlékezete szerint.(...)

A Tanácsköztársaság sem csak a Lenin-fiúk gyilkosságairól, hanem Babits Mihály, Bartók Béla, Juhász Gyula, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, a fiatal Illyés Gyula és annyi más kiváló ember kezdeti lelkesedéséről, későbbi csalódásáról és ennek ellenére a progresszió hitében való megmaradásáról is szól. Tormay Cecile és Wass Albert is része a magyar kultúrának, sokan nyilván az ő politikai választásukkal értenek egyet, de a magyar szellem legjobbjai a másik oldalon álltak.”