A sápítozás joga

„Mekkora arc kell ahhoz, hogy valaki ki merészelje jelenteni, hogy ő fejezte be az ötvenhatos forradalmat, és az idei áprilisi választás egyenrangú azzal a világra szóló történelmi eseménnyel, amikor egy kis nép neki mert menni a kommunista diktatúrának és a világ legerősebb katonai hatalmának? Forradalomnak mer nevezni egy közönséges választást, és ez most már annyira megtetszett neki, hogy az agyát is behálózta a forradalmár szerep. Nem lepődnék meg, ha jövőre, március tizenötödikén meg az derülne ki, hogy negyvennyolcat is ő fejezte be. (Talán attól megkímél minket, hogy a Tanácsköztársaságra is kiterjessze utódlelki fönnhatóságát, mert azért az már csakugyan hülyén jönne ki.)(...)

Néha, főleg a cseperedő diktatúrákban előfordul, hogy a múlt, minden szégyenletességével és nyomorúságával együtt élhetőbbnek látszik, mint a jövő. És van úgy, hogy a nemzettestvéri nemzetvezető, lelkileg már régen a sötétben jár, és mi, akik még látunk valami világosságot, vagy csak emlékszünk a fényre, nem értjük, hogy miért ordibál szegény a sötéttől megrettenve. Engedtessék meg ilyenkor a demokrácia maradéka: a sápítozás joga. Az se elegáns, de legalább nem olyan nevetséges, mint a rikácsoló handabandázás.”