„Ne kergessünk illúziókat (éljen a valóság!) – az, hogy a neoliberális paradigma látványosan csődöt mondott, korántsem jelenti azt, hogy akkor az ezt üzemeltető struktúrák, intézmények, társadalmi csoportok és személyek megszégyenülten eltűnnek a színről, sőt! (A »globalo- és lokalo-SZDSZ« nem vész el, csak átalakul!) Ez már csak azért is így van, mert a hatalom ettől még természetesen az ő kezükben maradt. Horribile dictu, a mai Magyarországon is!
Hogy ezt megértsük, különbséget kellene tenni hatalom és uralom között, amit megnehezít, hogy a köznyelv szinonimaként kezeli őket. Hatalomban az van, aki egy emberi közösség alapvető újratermelési folyamatainak ellenőrzését a kezében tartja. A magyar társadalom újratermelési folyamatainak kritikus pontjai felett a választások eredményétől teljesen függetlenül ma is és a belátható időn belül a jövőben is éppen ez a »pusztító utópiát« üzemeltető »világerő« diszponál, így a hatalmat továbbra is zavartalanul ő gyakorolja. A magyar állam, amely csak az uralom gyakorlására jogosult (vagyis a hatalmi döntések végrehajtására, mintegy »leadminisztrálására«), ma nincs abban a helyzetben, hogy valóságos kontrollt gyakorolhasson a magyar társadalom reprodukciós folyamatai felett. Egy politikai erő tehát akár százszázalékos győzelmet is arathat, továbbra is azt kell tennie, amit a valóságos hatalmat gyakorlók diktálnak, vagyis ami globális birodalmi diktatúrájuk logikájának megfelel. Ez drámai módon mutatkozik meg abban az egyszerű tényben, hogy teljesen függetlenül attól, hogy az uralmi rendszer (»adminisztráció«) erről hogyan vélekedik, az idei és a jövő évi komplex társadalom-újratermelési folyamatainkat továbbra is a globális hatalmi rendszer diktátuma határozza meg azzal, hogy mintegy tollba mondja az idei és jövő évi költségvetési hiányt. A »szabadon választott« magyar kormány »szabadsága« pedig addig terjed, hogy »önként« elfogadja azt. A globalohatalom ugyanilyen határozottsággal tiltja meg azt is, hogy az általa üzemeltett szivattyúk (adósságszolgálat, kivitt profitok) szívási intenzitásának kérdése egyáltalán bekerülhessen a diskurzustérbe, tehát hogy tárgyalható, vitatható legyen. Márpedig ezek újratárgyalása nélkül a magyar társadalom komplex újratermelési folyamatai feletti ellenőrzés (tehát a valóságos hatalom!) visszaszerzése nemcsak, hogy nem lehetséges, de nem is értelmezhető.”