„Már májusban kitűnt, hogy a Fidesz a lerohanás és az elrettentés politikáját választotta, a legrosszabb lehetőséget egy demokratikus politikai rendszerben, mert ezzel igen rövid idő alatt eltékozolta a választáson szerzett politikai tőkéjét, és fokozatosan a korábban közömbös rétegekből is ellentábort kovácsol maga ellen. A májusi kegyelmi állapot elmúlt és a legrosszabb forgatókönyv jött be, amit felnagyított az értelmetlen konfrontáció az Unióval és a nemzetközi pénzpiacokkal, amelyben ugyanilyen sikeresen, ügyesen és gyorsan eljátszották a hitelüket. A Fidesz mantrájává vált az a mondás, hogy »megnyertük a választást, ezért mindenben igazunk van«, avagy agresszívabban, »kétharmadunk van, ezért mindenhez jogunk van«. Ez már nem az a régi Fidesz, ami 1998-ban kiváló politikai kommunikációjával nyert választást. A kormányzati kommunikáció mostanság szánalmasan gyenge, tétova diskurzussá süllyedt, és időnként már egyenesen nevetségbe fullad. Ahogy a gyalogmagyar mondja, »ezek összevissza beszélnek«.
Az első kegyelmi pillanat elszállt, mert az első száz napban a teljes letámadás a magyar köz-elit jelentős részét mobilizálta ellenük. Ha az első fordulóponton nincs egyeztetés, és még józan, a földönjáró érdekbeszámítás sem, akkor egy kormányzat rossz pályán indul el, mert a hidak lerombolásával kihívja a végzetét. Készülődött már a kudarc, de volt még egy újabb lehetőség az önkormányzati választások előtt, a »szeptemberi bágyadt fordulónál«, de az OÉT konfrontáció, mint az álságos egyeztetés színjátéka rossz előjel volt. Nevezetesen a Fidesznek lehetett volna annyi politikai bátorsága és előrelátása, hogy ne csak az igazhívők csekélyke csapata tudja meg Kötcsén, hogy »fiúk, ezt valahol elszúrtuk«, mivel a »nehéz idők jönnek« témát amúgy is felkapta később a belügyminiszter.”