Kapára, kaszára?

„Ezzel együtt is, el kell dönteni, mi legyen. Érezzünk-e mi, becsapottak, puskaporszagot? Vizeljük-e körbe a Kossuth teret, vigyünk-e oda magunkkal zsebkendőben brikettet, Molotov-koktél készítésére alkalmas eszközöket, rugós késeket? Közöljük-e, hogy a kormány elkergethető, szervezzünk-e nagygyűlést azért, hogy a magyar baloldalnak is jár egy televízió? Küldjünk-e Orbán házához ott posztoló tüntetőket, hogy a gyerekei még véletlenül se tudjanak nyugodtan hazamenni az iskolából? Ha bárhova megy a miniszterelnök, legyen-e ott néhány tüntető - mindig ugyanaz a tíz -, akik látszanak a híradóban. Október 23-án zavarjunk-e zászlófelvonást és a Himnusz éneklését egy »Orbán takarodj!« kórus szervezésével?

Megvárjuk-e, míg a sztrájkot szervező összes pedagógust kinevezi az Orbán-kormány, vagy amíg az összes szakszervezet összeszedi a bátorságát és azt meri mondani úgy rendesen: nem erről volt szó? Az emberek félnek: figyelik, mit olvasnak, bárki, bárhonnan indoklás nélkül kirúgható, erősödik a diszkrimináció és a szegénység. Rosszabbul élünk, mint százhúsz napja.

És hogy a kérdéseimre is válaszoljak: én gyűlölöm az erőszakot, demokraták nem teszik tönkre a Kossuth teret. De hogy most már valamit tenni kell, az egyértelmű.”