„A városi ember közérzete egyre rosszabb, a vélt vagy valós korrupciós esetek, a félkész beruházások, ad hoc útfelújítások, a gigantikus kocsiforgalom, a magánérdekek nyilvánvaló győzelme a közérdek felett, a felújítások hibái, a hetenként a város belterületére ráengedett rendezvények miatti állandó útlezárások stb. mind összeadódtak és formálták a régi vezetés képét olyanná, amilyennek az biztosan nem akarta. Demszky Gábor legendás ellenzéki hitele már a harmadik-negyedik ciklusában megkopott, a régi időkön való nosztalgiázás pedig inkább egy kényszeres és rituálisan magyarázkodó öndícséretnek tűnik. A budapesti vezetés liberális kulturális felfogása és szabadelvű értékrendje viszont mindenképpen illett (és illik is) Budapest fényes nevéhez, a kortárs törekvések támogatása kiemelte a dugók és a kátyúk honából, sokáig elfeledtette azt is, hol élünk valójában. (...)
A nemzedékileg elfáradt budapesti városvezetés húsz évének negatívumai számosak, a fő probléma az volt, hogy a teljes államtalanítást motiváló liberális élnihagyás ideológiája - mely sokakban a szociáldarwinizmus tanításaiként hatott - nem volt képes kezelni a város problémáit. A túlzásba vitt decentralizációért, a kerületi kiskirályságok rendszerének kialakulásáért azonban nem csak a főpolgármester és a baloldali-liberális tábor ideológiája és személyi állománya felelős, hiszen jól érezték magukat ebben a struktúrában azok is, akik éppen a főpolgármester és a koalíció ellen politizáltak, és így építették ki a jobboldali ellenzékiség bástyáit. Közös a felelősség abban, hogy a kerületek nem tudtak fővárossá válni, és hogy a fővárosi akarat sem mindig jutott el a kerületekig. (...)
A városi problémákat nem csak pártok, vezetők és struktúrák okozzák, hanem az az ember is, akit az állampárti évtizedekben leszoktattak az autonóm és felelős gondolkodásról, viszont a rendszerváltás utáni sajátos és kíméletlen piacosodás már annyi nyomot hagyott a viselkedésén, hogy ne féljen a hatóságoktól és jogai érvényesítésében ne legyen tekintettel másokra.”