„Nehéz megmondani, mennyire volt őszinte a félelem a netán terroristák kezére kerülő tömegpusztító fegyverektől. Ilyesmit végül nem találtak. Ellenben bejött minden negatív következmény, amelytől a térség szakértői óvtak. Szaddám kiütésével megnyílt az út a vallási és etnikai leszámolás előtt. Elvégre Irak a gyarmati időkben öszszetákolt képződmény, ahol síiták és szunniták, arabok és kurdok gyűlölik egymást, és vetélkednek az olajért. A világi rezsim végével megerősödött a konzervatív, sőt szélsőséges iszlám befolyása, az Amerika-ellenes harc zászlaja alá sereglettek a hazai és külföldi terroristák. Vérszemet kapott a térségben végre domináns szerephez jutó Irán. Hibának bizonyult a Baath Párt tagjainak kitiltása az állami állásokból és a hadsereg feloszlatása is: ezzel csak az ellenség erősödött. Az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye súlyos, évtizedekre kiható csorbát szenvedett, kiütköztek a »katonai megoldás« korlátai. Egyenes út vezetett az észak-koreai és talán az iráni atombombához, nem jutott elég erő és pénz oda, ahová kellett volna: Afganisztánra.
Az iraki civil veszteséget százezer emberre becsülik – a Pentagon nem is számolta. Több mint 4400 amerikai esett el, és több tucat más ország, köztük hazánk is áldozott életeket. Most, hogy Barack Obama elnök bejelentése szerint az USA többé nem vesz részt a harci cselekményekben és jövőre kiképzői is távoznak, Irak a saját kezébe kapja a sorsát. A körülmények szerencsés összjátéka kellene ahhoz, hogy végül ne egy újabb diktátor ragadja magához a hatalmat, és ne kezdődjön minden elölről.”