„Sok mindent elárul ugyan a diktatúrát felváltó államunkról, hogy az 1989-ban kikiáltott új köztársaság elvi alapját jelentő 1956-os forradalom egyik megtorlója ellen húsz évvel később indul eljárás. Még csak nem is akkori cselekedeteiért, az igazságszolgáltatás utasításáért (az akkori jegyzőkönyvek szerint ugyanis ez is történt), a szocialista »törvényesség« szempontjából is jogszerűtlen bosszúállásért. Hanem egész életében vallott véleményéért, ami most már - Biszku balszerencséjére - bűncselekmény is lehet. Ne legyen kétségünk, hogy véleményét a magyar lakosság jelentős - 1956-osokat az akkori tévészékház-ostromlóknak tartó - része sajnos osztja.
De nem ezért tartom hibának az eljárást: egyrészt a nácizmus és a kommunizmus bűneit tagadó magatartás bizonyítása jogilag rendkívül ingatag. Történészi habitustól is függhet, hogy mit tartunk emberiség elleni bűncselekménynek vagy azzal azonos súlyúnak: például a kommunista államhatalom által gyakorolt kitelepítés annak számít? Vagy »csak« szörnyű és megalázó, családokat kifosztó, tönkretevő politika? Mi történik, ha valaki nyíltan vallja, hogy a náci Németország gyáraiba kényszermunkára hurcolt zsidó polgárok élete nem is volt annyira rossz?
Másrészt bármennyire is undorodunk ezen vélemények hangoztatóitól, az előző és a mostani kormánytöbbség döntése (előbbi a holokauszt, utóbbi a kommunizmus bűneinek tagadásának büntetését iktatta törvénybe) éppen az említett bizonytalanságok miatt veszedelmes precedenst teremt a szólásszabadság korlátozására.”