„Amikor az orosz külpolitika Nyugat-Európa nagy államaival: Berlinnel, Párizzsal, Rómával tárgyal, következetesen barátságos, kooperatív, kompromisszumkész hangnemet használ. Ha adott kérdésben a konszenzusos megállapodás elérése nem lehetséges, Moszkva képes közvetlen érdekeiről is lemondani a jó viszony fenntartása érdekében, így ezekben a relációkban sikerült is a megbízható partner, stabil és baráti politikai vezetés imázsát kialakítani. Gyökeresen eltér ettől a Washington irányában alkalmazott hangnem, ahol még a közös baráti lendület sem képes a nagy stratégiai kérdésekben az orosz álláspontot a konfrontációtól a kooperáció felé mozdítani. (...)
A hármas külpolitikai stílus következtében ugyanis, amikor mi, közép-európaiak Brüsszelben németekkel, franciákkal vagy olaszokkal tárgyalunk, amikor NATO-tagállamokként egyeztetünk az amerikaiakkal, vagy netán zártkörű nemzetközi háttértanácskozásokon tárgyaljuk az Egyesült Államok és Közép-Európa kapcsolatait - mint a múlt héten e sorok írója Washingtonban -, azt látjuk, mennyire nehéz egymással szót értenünk. Holott nem azért beszélünk el egymás mellett, mintha bennünk, közép-európaiakban még túlzottak lennének a hidegháborús beidegződések, miközben a nyugat-európaiak már túlléptek volna ezen, az amerikaiak meg nem értik Európát - hanem azért, mert gyökeresen eltérő közvetlen tapasztalataink vannak, más orosz külpolitikával találkozunk napi szinten, s ki-ki saját tapasztalata alapján értékel és dönt. Ameddig viszont elbeszélünk egymás mellett, nehezen várható közös álláspont akár EU-s, akár NATO-szinten. Az Oroszországgal kialakítandó hosszú távon stabil kapcsolatok érdekében érdemes lenne tisztázni az érzékelési különbségek okát, hogy értsük is, miről beszélünk.”