„A kínai halász- és a japán őrhajó összeütközése vitatott területen történt. Kína azért követel bocsánatot, mert szerinte a japán őrhajók kínai felségvizekre tévedtek, és ott vették őrizetbe a kapitányt, Japán pedig azért zárkózik el e követelés teljesítése elől, mert nemzeti büszkeségének a maradéka is odaveszne, ha ezzel az aktussal elismerné Kína felségjogait a lakatlan szigetcsoport és a körülötte lévő vizek fölött. (...)
Tartok azonban tőle, nem egyszerűen a tengerről van szó. A kínaiaknak alighanem abból lett mostanra elegük, hogy a tőkés világ két vezető hatalma, az Egyesült Államok és Japán a maga gazdasági-pénzügyi bajaiért őket kiáltja ki bűnbaknak. A történet amerikai fele szerint a kínai nemzeti valutát Peking alulértékelt állapotban tartja, s ezzel szándékosan rombolja riválisai versenyképességét. Noha ez utóbbiból Peking szerint egy szó sem igaz, Geithner pénzügyminiszter a minap megint a kínai valuta 25 százalékos felértékelését követelte: egyszóval azt, hogy – jüanban számolva – Peking fossza meg magát megtakarításai negyedétől. Jó vicc. Ugyanő szívesen állítana tilalomfákat az amerikai állampapírok kínai vásárlása elé, noha tudja, hogy lényegében ezek a vásárlások finanszírozzák a hihetetlen méretű amerikai deficitet. A Nobel-díjas Krugman professzor közölte: nem kell nekünk a kínaiak pénze. Csatlakozott Geithnerhez japán kollégája, Noda is, mondván, ha nincsenek forgalomképes kínai állampapírok, akkor a kínaiak ne birtokolhassanak japán papírokat. Ez is túlzás.”