„Az LMP előtt számos lehetőség állt a kormányváltáskor. Lehetett volna olyan politikai erő, amely nem foglalkozik a jobb- és baloldalt elválasztó kérdésekkel, hanem minden erejét egy új, a materiális és a posztmateriális pártokat elválasztó strukturáló dimenzió lassú megszilárdítására és megerősítésére koncentrálja (ökopárt). Vagy lehetett volna egy ennél ambiciózusabb terve, amely arra irányul, hogy tudatos építkezéssel, ha kell a baloldali pártokkal való eseti együttműködéssel és a szavazóik okos átszoktatásával, a következő választásra a Fidesz váltópártjává nője ki magát (új baloldali párt). De akár dönthetett volna úgy is, hogy az MSZP-től és a Fidesztől egyforma távolságot tartva, de konstruktív ellenzékként viselkedve, megteremti annak lehetőségét, hogy a kormányzó Fidesz potenciális partnere lehessen a jövőben (centrumpárt).
Ezek a stratégiai alternatívák az egyes helyzetekben egészen különböző politikai válaszokat indokoltak volna. Mit tett ehelyett az LMP? Azt, hogy nem választott. Olykor így reagált, máskor úgy. Megszólalásait nem fűzte fel egy vezérfonalra, politikájában a kényszeres reakciókon túl csak az esetlegesség dominált. Sem ilyen, sem olyan, vagyis leginkább semmilyen párt képét mutatta.”