Egy hősi halál margójára

„Az egyetlen dolog, amivel publicistaként méltón hódolhat a legújabb afganisztáni magyar katonaáldozat emlékének, az a brutális őszinteség. A háború legősibb ismérve, hogy ott bizony emberek halnak meg. Optimális esetben az emberveszteség minimális szintű, illetve a kiképzett, felfegyverzett, tehát legjobb túlélési mutatójú katonákra korlátozódik. A rosszabb változat, ha védtelen (ergo, alapból esélytelenebb) civileket sem kímélnek az összecsapás gerjesztette hullámok. De akárhogy is van, olyan háborút még nem találtak ki, ahol az emberhalál alapból kizárható vagy megelőzhető volna. Lehet rengetegféle szóvirágot, politikailag korrekt eufemizmust találni rá. Nevezhetjük békefenntartásnak, pacifikálásnak, konszolidálásnak, újjáépítési missziónak, stabilitásteremtő küldetésnek, valójában ez háború. Afganisztán több mint harminc éve permanensen hadban áll. (...)

Ha a fundamentalisták engedik a helyi nőket meghalni, mi miért nem biztosítjuk nekik, hogy fegyverrel vagy ésszel küzdjenek a szabadságukért? A nyugati erők (köztük a magyar katonai hírszerzők, terrorelhárítók, elitkatonák) dolga egy ilyen titkos árnyékhadsereg megteremtése volna. Ki tiltja meg, hogy a támaszpontokon bentlakásos óvodák-iskolák tucatjait hozzuk létre uniós pénzből, afgán árvák ezrei-tízezrei számára? Hogy ők legyenek az új világi elit, azok örökösei, akiket 1978 után kiirtottak? Kulcskérdés az: ki számolja fel az analfabetizmust? A tálibok vagy mi? Mert ezen dől el, hogy aki tud olvasni, az mit vesz a kezébe. Hát ennyi.”