„Kezdjük a végén, Schmittnél. Nem kétséges: a volt elnököt szellemi, morális és sok más tekintetben nemesebb anyagból gyúrták, mint utódját. Az új államfő az új kormányfő csicskása lesz (ahogy más relációkban eddig is az volt). De nagyon téved az LMP és mindenki más, aki szerint a korábbi elnök alkotmányos kötelességének megfelelően volt ellensúlya a kormánynak. Szó sincs róla. Az alaptörvény egyetlen mondatba sűríti az elnök két fő kötelességét: kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Az előbbivel nem fér össze, hogy ő a kormányzat ellensúlya legyen - a pártpolitika természetéből adódóan: az ellenzék serpenyőjében. Nem fér össze azzal, hogy az elnöki aktusok zöme kormányzati ellenjegyzéshez kötött; továbbá a parlament általi választással sem, ami (normál esetben) biztosítja, hogy ne jusson az elnöki székbe a kormánnyal szembenálló politikus. Az tény, hogy a gyakorlatban (extrém választások nyomán) egy-egy elnök (az első ciklusban Göncz, 2006-tól Sólyom) keményen szembement a kormánnyal, ám ezt nem alkotmányos kötelezettségüknek megfelelően, hanem annak ellenére tették. (...)
Akinek nem homályosította el a szemét a Gyurcsány iránt érzett mély ellenszenv, a posztkommunista baloldallal szembeni idegenkedés, vagy aki nem akart nagyon, de nagyon újra elnök lenni, az régóta mindent tudhatott ama szándékokról, amelyek épp most bontják le a magyar demokráciát. Sólyom nem tudott róluk. És ma sem akar tudni. (...)
De mindez nem érdekes ma már. Mert működésének summája mégiscsak ez: nem ismerte föl, kik veszélyeztetik valóban az államszervezet demokratikus működését, és érdemben nem szállt szembe velük. Épp ellenkezőleg: 2006 ősze óta Gyurcsány szélmalmaival harcolt, amivel - akarva-akaratlanul - Orbán malmára hajtotta a vizet.”