Az MSZP legnagyobb tehertétele az a döbbenetes hitelvesztés, ami 2010-ben középpárti pozícióba lökte vissza a szocialistákat.
„Akad néhány olyan fundamentum, amely meghatározó erővel bírhat a szocialista párt politikájában: egyesek segítik a padlóról való felállást, mások hátráltatják azt.
Az MSZP megerősödése mellett szól először is a párt túlélési rutinja. Története során nem először van nagyon nehéz helyzetben a szocialista párt, vezető politikusainak így volt már alkalmuk megtanulni, hogy a türelem, a kivárás gyakran szavazókat terem. Talán ezért sem lett egyelőre palotaforradalom a néma undorból, lehet, hogy éppen ez a tapasztalat erősítette a kohéziót egy olyan időszakban, amikor elméletileg a hosszú szegfűk éjszakája is eljöhetett volna. További érv lehet a választói rutin: a szavazók az elmúlt évtizedben megszokhatták a »ha nem Fidesz, akkor MSZP« (és fordítva) logikát. A »kétnagypártiság« korábban mindkét felet segítette, hiszen a rivális antitéziseként komolyabb munka nélkül is számíthattak a tiltakozó voksokra. S végül ezzel összefüggésben meg kell említeni az alternatíva hiányát is: a parlament másik két ellenzéki pártja – más-más okból - egyelőre nem látszik alkalmasnak arra, hogy a politikai inga visszalendülésekor tömegesen vonzza magához a kormányváltást akarókat.
Az MSZP megerősödése ellen szóló érvek sem gyengék, sőt. A párt legnagyobb tehertétele az a döbbenetes hitelvesztés, ami 2010-ben középpárti pozícióba lökte vissza a szocialistákat. A párt a választói magján kívül szinte vállalhatatlan politikai alakulat, az anti-Fidesz megfontolásokon túl más szavazói kötődés kialakítása a bizonytalanok, a csalódottak körében velük kapcsolatban jelenleg nehezen elképzelhető. Az MSZP mai politikai elitje ráadásul nem látszik alkalmasnak arra, hogy ezen a helyzeten érdemben változtasson, a parlamenti munkájukat figyelve időnként az volt az érzésem, hogy szinte
magukra zárták a karantén ajtaját.”