A nép szabadsága

„A lenyűgöző gazdasági mutatók árát másutt is meg akarják kérni a felül lévők a hatékonyság nevében. Például Magyarországon. Ám ami Ázsiában megvalósítható volt, itt aligha, mások a társadalmi energiák, hagyományok, preferenciák, más a politikai környezet és még ezer egyéb tényező. Ennek ellenére vannak olyanok, akik a szolgaság kultúrájában látják a látványgazdasághoz vezető utat. Egyikük Demján Sándor.

A neves helyi nagytőkés nemrég felvetette, hogy a »magyar gazdasági növekedés megindításához hat-hét napos munkahétre lenne szükség«, mert »az embereknek nem várniuk kell a csodára, hanem dolgozniuk kell érte«. Magyar gazdaság azonban nem létezik, miként magyar áru sem, csak magyarországi, mivel a pénznek ismeretesen sem szaga, sem hazája nincs, még ha egyesek így is érzik. A pénzt az (esetenként adakozó) érdek mozgatja. Ez a globalizáció diktátuma. Demján Sándor bizonyára tudja, hogy a japánokéhoz hasonló önfeláldozó robotra a fényes jövő ígéretéért történelmi okokból sem lennének kaphatók a magyarországi dolgozók. Kijelentése gazdasági megfontolásból sem józan, mert, mint minden tőkés, nyilván ő is tisztában van azzal, hogy semmi értelme a két pihenőnap elvételének, ha a profitráta emelkedése ezt nem igazolja. Ezért bocsátanak el embereket, ha úgy hozza a helyzet.

Demján valójában nem az ország érdekében állítólag szükséges áldozatvállalásról beszélt. Őt nem érdekli a nemzeti átlényegülés, a kötöttségektől akar megszabadulni hatalma kiterjesztése érdekében, mint minden tulajdonos. Üzenetének valós tartalmát az adja, ahogy az alul lévőkről nyilatkozott. Ő is azt vetette a szemükre, amit mások megtettek már korábban, amikor megvetően lustának nevezték őket a jogfosztás igazolásául. A demjáni javaslat alig burkolt utalás arra, hogy meg kell szabadulni a munkavállalói vívmányoktól: a szakszervezeti ellenerőtől, a szabadságos igényektől, a nyolcórás munkaidőtől, a béremelések igényétől és a munkahelyi körülmények javításáétól, a menekülési utaktól, a »koloncoktól« – a tőke termelékenysége érdekében.

Ha ez megvalósulna, akkor valóban lenne hétnapos munkahét, megfélemlítéssel, kiszolgáltatottsággal, éhbérrel, fizetetlen túlórák tömkelegével, azonnali, indoklás nélküli felmondással, miként van nullanapos is, ami a tömeges elbocsátás. Minden attól függ, hogy mi a legjobb a költségminimalizálás és a profitmaximalizálás szempontjából, és hogy beletörődő-e a nép.”