„Nyilvánosságra hozta Hódmezővásárhely önkormányzata azoknak a polgároknak a nevét, akik visszaéltek a szociális támogatásokkal és segélyekkel, jelentette a távirati iroda; nem kell mindjárt megijedni, alig párszáz emberről van szó. Ám ők se elitták a segélyt vagy eljátékgépezték, amint azt elsőre hinnénk, de még csak arról sincs szó, hogy jogtalanul, csalással kértek volna támogatást, épp ellenkezőleg, nagyon is jogosultak voltak a segélyre, csak épp nem vették fel. (...)
Ez az a pont, amikor jeleznem kell, hogy – valószínűleg egyedül ebben az országban – nem értek a szociális kérdésekhez, másokkal ellentétben nekem fogalmam sincsen arról, miként lehetne felszámolni a szegénységet, de legalább igazságosan és mindenki számára elfogadhatóan segíteni az elesetteken, ámbár van némi gyanúm, hogy ahol egy életre méltatlan és megalázó helyzetbe kerülnek emberek, ott nem lehet igazságot osztani, mert nincsen.
Hanem ez a szégyenpad.
Hogy az elöljáróság úgy gondolja, ha kiszerkeszti Héjjánét meg Tóth Lajost, hogy nem mentek el az ebédért, elvéve így másoktól az ingyenételt, eztán majd lehajtott fejjel járnak az utcán a szégyentől, s fűtől-fától bocsánatot kérnek, arról nem is szólva, hogy aki nem jelent meg a közcélú munkán, sőt egészen be volt rúgva, azt a város mély megvetése kíséri egy életen át, ő maga tán még el is bujdosik.”