„A XX. század elejétől kezdve íródó negatív utópiák végletes ellenőrzöttségről, modern zsarnokságról, totális elembertelenedésről szólnak. Rossz világok az alapvetően bűnre hajlamos rossz embernek. Zamjatyin (Mi. 1924), Huxley (Szép új világ. 1932), Orwell (1984. 1948) és Bradbury (451 Fahrenheit. 1954) munkái megszüntették a modern ember hübriszét, és olyan jövőt mutattak be, amelyben nem akarnánk élni. A szép új világról való álmodozás véget ért, elkezdődött a jelenben látható aggasztó jelek disztrópikus lefestése, jövőbe utalt feldolgozása. A filmre vitt antiutópia még mozgalmasabbá és plasztikussá tette a borongós víziókat, megformálva azokat az embereket is, akik az antiutópia-mozik főszereplőiként emberek maradnak az embertelenségben. A német expresszionista némafilm apostola, Fritz Lang 1927-ben rendezett Metropolisza a gépesített ember világvárosáról szól, Bradbury regényének Truffaut általi 1966-os filmadaptációja hitelesen jeleníti meg a máglyák elől könyveket mentő tűzoltó alakját, a Mad Max-széria (1979-1985) hű lenyomata az olajválság korának, a címmel azonos évben forgatott 1984 szürkesége és sivársága egészen közel hozza a kommunizmus valódi arcát annak bukása előtt fél évtizeddel. Az újabb feldolgozások (12 majom. 1995, Mátrix-trilógia. 1999-2003, V mint vérbosszú. 2005, Az ember gyermeke. 2006) pedig régi és újabb félelmeinket szólaltatják meg a sci-fi, a cyberpunk, az időutazás, az idő- és térrelativitás, az álom és a realitás ötletes felhasználásaival.
Míg az utópiák és antiutópiák világát a képzelet határtalansága és az ember népesíti be, addig a '90-es évektől kedve egyre inkább jelen van az az elképzelés, hogy az ember talán képes teljesen kipusztítani magát, egy bomló, füstölgő, embertelen vagy még inkább ember nélküli Földet maga után hagyva. A poszt-apokaliptikus mozik alaptörténete szerint az emberiség önhibájából kipusztítja magát és a Földön bekövetkező irdatlan rombolást csak néhányan élik túl. A 12 majom sztorija 99%-os globális elhalálozásról tud, a zombifilmek cselekménye - főként a korai Romero-klasszikusok és az ezredforduló utáni remake-ek, valamint az újabb intelligens alkotások (28 nap múlva. 2002, 28 hét múlva. 2007, Legenda vagyok. 2007) - egyenesen meg is jeleníti a szürkearcú, darabos mozgású, agyzabálók poszthumán masszáját. Ezekben a filmekben azonban még mindig itt vagyunk. Még mindig itt vagyunk a Földön, még mindig harcolunk, küzdünk, megyünk előre vagy éppen hátra, de megyünk. Az ember legyőzhetetlen akaratát, a benne lakó jót és rosszat, a rút jövő szép emberét vitte filmre a XXI. század első évtizedének vége felé két zseniális alkotás: egy keresztény ihletettségű Biblia-Odüsszeia (Éli könyve. 2010) és az apa-fiú viszony megható, tragikus mélyelemzése (Az út. 2009). Ezekben minden körülmények közepette mégis él az ember, megpróbáltatásai csak erejét növelik. Was nicht zestört, macht stärker - vágná rá Nietzsche.”