Sosem lesz vége?

„Közel ezer ember tolongott a bejáratnál úgy, hogy a Biszku-filmet többször egymás után, három teremben vetítették, teltházzal. E sorok írójának is csak a virágágyásban jutott hely.

De mire volt kíváncsi ennyi ember? Hiszen a film alaptörténete tulajdonképpen annyi, hogy két harmincas fiatal elmegy egy visszavonult politikushoz beszélgetni. Csakhogy erről a politikusról – természetesen Biszku Béláról beszélünk – még azt is ki kellett deríteni, hogy egyáltalán életben van: és ezt még a Magyar Kommunista Munkáspárt sem tudta megerősíteni. Maradtak a történészek, a Wikipédia és Márokpapi, a szülőfalu. A főszereplő csak ezen források megszólaltatása után lépett színre: addig láthattuk, amint a falubeliek közül valaki református lelkésznek, „közvetlen, nem vérengző kommunistának” tartja, Szerencsés Károly, Kahler Frigyes, Tischler János pedig elhelyezik a 20. századi magyar történelemben Kádár János ellenlábasát, az úgynevezett „puha diktatúra kőkemény öklét”. Csak ezután jelenik meg a 34 országot megjárt, korábban hétvégenként vadászgató Biszku. Aki kilencven évesen, szemmel láthatóan remek karban, könyvekkel sűrűn rakott polcok előtt, elegáns pantallójához szabott mellényében őszintén és lelkesen szidja a rendszerváltást és a kapitalizmust. Majd megjelennek Wittner Mária, Balás-Piri László, Fekete Pál és Fónay Jenő ötvenhatos elítéltek, akik szó szerint az akasztófa árnyékában élték túl a megtorlást: naponta hallgatták cellájukban, hogyan ácsolják a szomszéd szobában a bitófákat. Egy nap akár tizenhatot is.

Ez azonban még mindig csak két nézőpont két kameraállásból. A szembesítés akkor kezdődik, amikor egy fiktív közönségtalálkozóra elhívták Biszkut. A véreskezű megtorló elegáns, vajszínű öltönyében úgy fest, mint egy NSZK-ból érkezett nyugdíjas, meglehetősen kilógva szülőfalujának jellegzetesen kelet-magyarországi valóságából. Amikor arcon csókolja a melegítőben, bottal érkező egykori tanácselnökét, akkor tűnik szembe igazán a különbség. A következő jelenetsorral azonban felül kell emelkednünk a végvári lét megpróbáltatásain, vagy ha úgy tetszik, alá kell szállnunk. Biszku ugyanis templomba megy, ahol ujjait a szenteltvízbe mártva, furcsa vigyorral az arcán keresztet vet, a gazdagok bérelt helye után érdeklődik, majd miután közli, hogy ő is ministrált itt, vallatónak nevezi a gyóntatószéket. Majd jön a feketeleves: mandineres újságírók kérdései ’56-ról, az akasztásokról, a szovjetekről.”