„Hiller István, az MSZP kultúrfelelőse frakciója nevében megemlékezett a parlamentben Nagy Imre és társai kivégzésének ötvenkettedik évfordulójáról, azzal zárva szónoklatát, hogy a szocialista párt Nagy Imre politikája szellemi örökösének tekinti magát. (Az anyagi örökséget Nagy Imre gyilkosaitól vették át.) Ez még akár rendben is lehetne, hiszen ma a magyar törvényhozásban minden demokratikus erő a forradalom és szabadságharc szellemi, erkölcsi örököseként határozza meg magát, még akkor is, ha ezen hagyaték fölött vannak még viták, de legalább elemeiben azonosítható. Ám 2006. október 23. után meg kell kérdeznünk, az MSZP melyik Nagy Imre örököseként tekint önmagára. Nagy Imre belelövetett volna az emléke előtt tisztelgő tömegbe? (1956. október 6-án, Rajk László újratemetésén született a vicc: »Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne…«) A szocialista miniszterelnök melyik időszak Nagy Imréjét kérdezte – »Imre, te mit tennél a helyemben?« – mielőtt utasítást adott békés felvonulók brutális szétverésére? Az NKVD-s ügynök Nagy Imrét? A padlást söpörtetőt? A forradalom első napjaiban statáriumot hirdető, szabadságharcosokat falhoz állíttató Nagy Imrét? A jelek szerint ennek a Nagy Imre-i politikának szellemi örököse az MSZP.
Mert annak, hogy a saját korlátain túllépő, hibáit kijavító, gyengeségein felülemelkedő, a tetteit, a bűneit is felelősen vállaló, azok következményeivel bátran szembenéző Nagy Imre nyomdokaiba kívánnának lépni, az elmúlt huszonegy évben csak a lózungjait hallhattuk, de egyértelmű jelét nem láthattuk. Az örökség átvétele azt jelenti, hogy épülünk és építünk általa, nem azt, hogy kisajátítjuk, főleg nem elsikkasztjuk. ”