„A civilizáció kezdetétől fogva az emberek különbséget tett azon javak között, amelyeket szabadon lehetett kicserélni a piacon, és azok között, amelyek túl közel állnak hozzánk ahhoz, hogy adjuk és vegyük őket. A szellemi javak beszennyeződnek vagy megsemmisülnek a megszerzés kísérletével, és ha mégis van áruk, azt az áldozat és az önmegtagadás mércéjével mérik. Így van ez a szeretettel, a boldogsággal és a szent dolgokkal. És így van a családdal, a közösséggel és a kultúrával is. Ezeket a javakat körülbástyáztuk a »piaci erőkkel« szemben, hiszen azt gondoljuk, hogy szentségtörés lenne adni és venni őket. A búcsúcédulák középkori árusítása pontosan azért okozott akkora botrányt, mert azt árulták, amit nem lehetett megvenni: tudniillik, a megváltást. És amikor az emberek végül fellázadtak a szellemi értékekkel való ezen visszaélés ellen, az európai társadalom felfordult.
Néhány jószág, mint az élelem, vagy a ruha, eszközértékkel bírnak. Más javak, mint a gyermek, vagy a művészeti alkotások, önmagukban értékesek. A szeretet megfizethetetlen, de nem azért, mert magasabb az ára, mint amennyit képesek lennénk fizetni érte, hanem mert nem megvásárolható, csupán kiérdemelhető. Persze, meg lehet vásárolni a szeretet látszatát, ahogy vannak emberek, akik készek ezt biztosítani mások számára. Azonban a vásárolt szeretet csupán színjáték. Az olyan javaknak, mint a szeretet, a szépség, a vigasztalás, és a szent és szellemi javaknak értéke van, nem ára.
A közgazdászok nem kedvelik a szellemi javakat. Az ilyen javak nem kapcsolnak minket azokhoz a dolgokhoz, amelyek használhatók, elfogyaszthatók vagy kicserélhetők, hanem a részei annak, amik vagyunk. Ha elveszítjük ezeket, magunkat veszítjük el. A szűkölködők természetesen gyakran rabszolgának adták el a gyermekeiket, meggyalázták a szeretetüket és megtagadták a hitüket. Azonban a szükség, nem az ár kényszerítette őket. Abban a világban, ahol a vallásos hit hullámzik, a kultúra értékei nincsenek biztonságban, az emberek egyre inkább közgazdasági fogalmakban gondolkodnak. Ahol a javakat beárazzák, választani lehet közülük. Ezáltal piaci csecsebecseként lehet kicserélni őket. (...)
A gond azzal van, hogy az esztétikai értékek elveszítik a közösségi beágyazottságot. Amikor a háború után Varsót a semmiből állították helyre, senki sem kérdőjelezte meg, hogy az óvárost eredeti állapotában építsék újjá, és hogy a tábláknak és a homlokzatoknak illeszkedniük kell a reneszánsz mintákhoz. A kommunisták alatt nem változott semmi, hiszen nem volt kereskedelmi nyomás a változásra. Az óváros a közösségi szellem és a szilárd rend szimbóluma maradt a morális pusztulás közepette. A romlás azonban már betette a lábát a királyi kastély melletti teret elcsúfító Pizza Huttal, a verseny pedig készen áll arra, hogy beköltözzön. A lengyelek csak törvényhozás útján tudnák megvédeni a hőn szeretett környezetet, azonban az a közösségi szellem, ami a háború után létezett, már nem létezik többé, a nemzetközi nagyvállalatok pedig számos úton tudják elérni, hogy a rosszul fizetett politikusok úgy viselkedjenek, ahogy ők szeretnék.
Amíg az európai szellem erős volt, szemben állt a városi környezet elmárkásításával. Az európaiak otthon érezték magukat a városaikban és megnemesültek általuk. Amint a közösségi szellem meggyengült, és az új McCity felépült a szent alapokon, úgy terjedt el az amerikanizmus-ellenesség is. A régi európai érzet, hogy a szent dolgok nem eladók,legyőzetett, és miközben az európai elitek a régi homlokzatok mögött lassan fogyasztják a vacsorájukat, ellenségesen figyelik, amint a náluk alacsonyabb helyzetűek összezsúfolódnak a McDonalds-ekben és a Subway-ekben az utca túloldalán. Tudják, hogy az élet a túloldalon a jövő, míg a hely, ahol kényelmesen fogyasztják vacsorájukat, a múlt.”
