Mennyiben hasonló Kiss és Biszku védekezése?

„Kiss László a pécsi egyetemen, a karok fölötti egyetemi pártbizottság titkárhelyettese volt. Ez viszonylag magas funkció, a kari pártitkárok fölött állt. Az Élet és Irodalomban 2007. május 18-án megjelent cikkemben, ami később kötetben is megjelent, a pécsi Dialógus békecsoport 1983-as szétveréséről írtam, a rendelkezésemre álló dokumentumok alapján. Az ügyben egyébként Kiss Lászlón kívül más, később közfunkciót ellátó személyek is érintve voltak: Gyurcsány Ferenc, volt miniszterelnök és Petrétei József volt igazságügyi és rendészeti miniszter.

A három ember ugyanarra a helyzetre három, különböző módon reagált. A hierarchiában a legmagasabb helyen dr. Kiss László állt, Petrétei József jóval alatta, Gyurcsány Ferenc pedig csak KISZ-titkár volt. Az ügyben mind a három embernek volt bizonyos »mozgástere«, amit igyekezett kihasználni. Érdekes, hogy a független békeaktivisták »kiszorításában« viszonylag mérsékelt szerepet játszó Gyurcsány Ferenc húsz évvel később beismerte, hogy akkor a »rossz oldalon« állt, és ezért bocsánatot kért. Kiss László volt az, aki az említett három személy közül a legkeményebb kezű pártfunkcionárius volt. Ő kezdeményezően lépett fel a Dialógus ellen, elzárkózott mindenféle párbeszéd elől, levetette a független békecsoport plakátjai, felszólalt ellene a kari tanács ülésein. És neki voltak olyan funkciói, hogy „ellenőrizte” a hallgatói információs csatornákat.

Ez a gyakorlatban ügynöki jellegű feladat, hiszen a hallgatók nem tudták, hogy az információs csatornáikat ellenőrzik. Irreleváns, hogy az így szerzett adatokat Kiss László az állampárt, vagy az állambiztonság részére továbbította, hiszen a két szervezet összeért. És az is egyértelmű volt, hogy az előbbi irányította az utóbbit, és nem fordítva. Vagyis a pártállami rendszerben a magas rangú pártfunkcionáriusok voltak a felelősek az állambiztonsági szervek által végrehajtott döntésekért, még ha az utóbbi években ezt soha derült ki egyértelműen. Mindig az ügynököket marasztalták el, holott ezek az emberek gyakran kényszer hatására tették, amit tettek. Ezzel szemben nem volt kötelező párttitkárnak lenni. Ezt a döntéshozó funkciót a párt vezető káderei a privilégiumok kedvéért vállalták el, mely jóval magasabb fizetés, külföldi utazások formáját öltötte. Az ő kezükben volt a »párthatásköri lista« mely döntő befolyást gyakorolt az értelmiségiek szakmai pályafutására, hiszen így a párt nevében dönthettek arról, ki, milyen állásban helyezkedhet el, utazhat külföldre, kaphat-e ösztöndíjat.”