„Vajon az istenvonatkozás említése, ha bekövetkezik, nem fenyege- ti-e egyház és állam függetlenségének modern követelményét? A válasz az, hogy az istenvonatkozás nem valamely vallási formáció vagy felekezet istenfogalmát mondja ki. A kereszténység istensége a Szentháromság; más vallások némileg más értelemben beszélnek az istenségről. Ezért az istenvonatkozás említése nem implikál szükségképpen vallási vagy egyházi kapcsolatot. Statisztikák szerint a magyar lakosság döntő többsége valamiképpen istenhívő, ami nem jelent minden további nélkül egyértelmű egyházi kötődést. A magukat ateistáknak vallók aránya idehaza is alacsony. Végül az istenvonatkozás említése nem egyházpolitikai, hanem jogelvi kérdés, amelyben azok döntenek, akik az alkotmányt megalkotják.
Továbbá: vajon az istenvonatkozás említése, különösen az invocatio formájában, nem kíván-e természetfeletti legitimitást biztosítani e világi jogalkotáshoz? Vajon nem a politikai teológia sokszor elítélt formájával van-e itt dolgunk? A válasz nem, amennyiben politikai teológiának azt a törekvést nevezzük, amely a politikai rendszert a természetfeletti által önkényesen akarja legalizálni. Az istenvonatkozás nem ezt teszi, hanem a végső jogforrást nevezi meg. Ez burkoltan akkor is megtörténik, ha az istenvonatkozás nem kerül említésre. Ha ugyanis az emberből indul ki az alkotmány, akkor is fennáll a végső forrásra való burkolt vonatkozás. A preambulumot nélkülöző, pragmatikus alkotmányban is megmarad a végső jogforrás latens feltételezése. Ez a kapcsolat elvileg megkerülhetetlen; az istenvonatkozás megnevezésével nem történik más, mint a végső jogforrás kimondása.
Mindez nem küszöböli ki az alkotmányozók tévedhetőségét, ami abban a tényben is megmutatkozik, hogy az alaptörvény megfelelő akarat meglétével mindenkor módosítható. Minden alkotmány történeti. Az akár részleges, akár teljes módosítás az alkotmányozók meggyőződésén alapuló döntéstől függ, ami minden érvényes alkotmány létrejöttének reális forrása.”
