Demokratúra?

„Nem nagy öröm, hogy nem osztozom a magyarok többségének a hangulatában, mert akárhogy is, ez az én országom is. Gyanítom, hogy akármilyen kedélyváltozással, de ebben a városban és falun fogok köszönni a szembejövő ismerősöknek. Hogy volt 1944-ben? Nem repestem a haza keblén, és nem tudom, hogy a lakosság mekkora hányada szavazott volna amellett, hogy a deportáltak ne jöjjenek vissza a házukba. És a fordulat éve? 1948–1949? Nyári szünidőre hazamentem egy vidám, sokarcú osztályból, szeptemberben ahogy belépek, mindenki ül a helyén, és mozgalmi dalokat énekel. Három elátkozottat kivéve, én ezekhez léptem oda, ők lettek a barátaim. A sokaság akkor is éltette a bölcs vezért, és akkor is az az egy mindent felfaló kisgömböcpárt ünnepelte és nevezte magát forradalminak, mivelhogy megdöntötte a többpártrendszert, és felépítette az egypárturalmat. Egy nép, egy birodalom, egy vezér, születésem évében, 1933-ban ez volt a német köztársaságban a plurális demokrá ciát felszámoló, a politikai ellenfeleket bebörtönző, a teljes sajtócenzúrát bevezető jelmondat. Ezt szerették az oroszok is, miután Sztálin a sok irányzat között rendet csinált, kivéve a lágerbe zártakat és az otthon rettegőket.

A homogenizáció, az eszmei-politikai egység megteremtése, a Gleichschaltung elég gyorsan megy, szinte hónapok alatt, ha a társadalom nem irtózik az államapavallástól, ha a tejbegrízt és a fenekest is onnan felülről várják, félik és tartják normálisnak. Újra állampárt? Egy új, lazább totalitarizmus? Demokratúra? Mismás a demokráciából és a diktatúrából? Vezéri állam parlamentáris keretek között? Nem könnyű vállalkozás, nemcsak győzni lehet vele, de arcra esni is. Ha megint diktatúra, akkor megint demokratikus ellenzék. A rituálisan felmagasztalt vezért a szent beavatottság dicsfényébe kell helyezni. Egy ellenzékinek tartott román természettudóstól hallottam ezt a mondatot: Azért a nagy conducator sem tudhat mindent. A felfuvalkodás szokásos vége közismert: kipukkanás. Előbb azonban dagadás, dagadás. Magyarország folytatja szokásos imbolygását Nyugat és Kelet között. Szerződés vagy önkény? Civilizáció vagy barbárság? Melldöngetés vagy önfegyelem? Kelet-Európában nem gyöngül a moszkvai stílusú, putyinista kísértés. Van-e hajlandósága a megválasztott politikusoknak a fair play-re? Be tud illeszkedni ez a legújabb magyar képződmény az európai konzervatív palettába sajátos színkeverék gyanánt?”