„A Fidesz-diktatúra, narancsuralom kiépülését taglaló nyilatkozatok, újságcikkek lassan megtölthetnének egy kisebb könyvtárat, ám a tiltakozók személye a legtöbb esetben mintha eleve felmentené a jobboldalt a bírálat megfontolásának terhe alól. Nicsak, ki beszél? – kapjuk fel a fejünket, amikor állampárti figurák oktatnak demokráciát, amikor a 2006-os rendőri brutalitásnak tapsolók kérik számon a jogállami normákat. Szögezzük le sokadszorra is: 1990 óta a 2002-től kormányzókat lehet elmarasztalni a demokratikus normák tudatos áthágásának, a jogállam szisztematikus leépítésének vétkében; ők üresítették ki, járatták le a rendszerváltozás eszméit, intézményeit. A kettős mércét pedig a balliberálisok rutinból alkalmazzák: Bauer Tamás például annak kapcsán, hogy a Fidesz egyes hírek szerint Schmitt Pált készül köztársasági elnöknek jelölni, önfeledten leírja (Épül a pártállam, Népszabadság, június 19.), hogy egykor Dobi István és Losonczi Pál is a párt megbízásából lett az Elnöki Tanács elnöke. De, ha már a pártkötődést kifogásolja, véletlenül sem teszi hozzá, hogy Göncz Árpád meg a néhai SZDSZ képviselője és ügyvivője is volt, mielőtt államfő lett. Múltja mindenkinek van, a kérdés az, miként képes megfelelni új feladatának a parlament bizalmából közjogi méltósággá emelt személy. (...)
Egyelőre nem lehet megítélni, hogy az Orbán Viktor által sokszor emlegetett alázat vagy az időnként szükséges önkorlátozás mennyire hatja át a Fidesz–KDNP döntéseit. Ha semennyire, akkor akár izomból átépítheti az egész közjogi rendszert, arra méltatlanokat is megbízhat független intézmények vezetésével, megkísérelheti kiiktatni hatalma ellensúlyait, a választók ezt végül nem a határozottság, hanem a hatalmi arrogancia jelének fogják vélni. És a demokráciavitában (is) mindig az övék az utolsó szó.”