„Azon már túltettem magam, hogy az átlátszó politikai taktikázás a kampány után sem halkult el, és a tarthatónál nagyobb költségvetési hiány kimutatását az új parlamenti többség mindaddig napirenden fogja tartani, amíg végleg el nem számolt beváltott, illetve különösen be nem váltott ígéreteivel. Hiszen ez az egyetlen eszköze ahhoz, hogy az esetlegesen teljesíthetetlen ígéretkért a felelősséget még elődeire hárítsa, hiába tiltakoztak az elődök már eleve az ígéretek megtétele ellen. (...)
A politikai taktikázással a következő kormány valójában nem is az elődei mindennapjait, hanem saját munkáját nehezíti meg. Hiszen minél sikeresebben hiteti el a külvilággal, nemzetközi szervezetekkel és a pénzpiacokkal, hogy a valóságosnál nagyobb a baj, s nagyarányú és kezelhetetlen kockázatok mutatkoznak a költségvetésben, annál könyörtelenebb intézkedéseket, megszorításokat kényszeríthet ki a külvilág és az egyes szereplők akár szigorú szerződéses klauzulákkal, akár szabályozási szankciókkal, vagy egyszerűen csak fájdalmas árazási gyakorlattal.
Ez a fajta túlhajszolt, túlbeszélt politikai taktikázás, költségvetési csontvázak vizionálása minden megnyilatkozásban tehát a leköszönő kormánynak legfeljebb a szakmai hiúságát sérti, az új kabinetnek viszont szándékaival szemben éppen az érdemi politikai mozgásterét csorbítja. De remélem, nem lesz sértődés abból, hogy erre a kínos ellentmondásra igyekeztem felhívni a figyelmet.”