„A ballonkabátos, Borsalino-kalapos nyomozók és fogdmegek már kora reggel felsorakoztak a don villája előtt. A főrendőr most távcsővel figyel be a kerten keresztül az elfüggönyözött nappaliba. A don odabent ugyanezt csinálja, félszegen félrehajtva a függönyt. Maradék emberei (egy kézen meg tudja számolni az utolsó hűségeseket) kint állnak a konyhában, szivarkát szívva. Egyikük whiskey-t tölt a don poharába. A testes főnök izzadt homlokkal, mégis kimérten figyeli a falióra ketyegését. Bár az utolsó hajnalig mérlegelte, hogy a lelécelés vagy a feladás lehet-e a jobb megoldás, végül az utóbbi mellett döntött. Hatalmas megkönnyebbülést érzett odabent.
Odakint a nyomozók annál türelmetlenebbül várják a recsegő rádió híreit az idő leteltéről. “Főnök, indulhatunk!” - kiáltja el magát az egyik felügyelő. A rendőrök berontanak a parkba, majd benyitnak az előzékenyen nyitva hagyott ajtón. A don ott áll kedvenc fotelje előtt, mellette az asztalkán ott hever egy félbehagyott párizsirúd. “Indulhatunk?” - kérdezi a nyomozó. A don szótlanul lép ki az ajtón, az elfüggönyözött, súlyos titkokkal terhes és már fullasztóvá vált szobából. Odakint friss levegő, napfény várja. Megnyugszik. Már tudja, egyszer még jobban fog ennek örülni. Nem három perc múlva.”